MLM

 

„Elég vagyok? Vagy csak játszom a szerepem?” – az én történetem

Amikor belevágtam ebbe a munkába, még nem is sejtettem, hogy egyszer ennyien figyelnek majd rám. Hogy lesznek emberek, akik a szavaimra alapozzák a döntéseiket. Hogy lesz egy közösség, ahol engem követnek, és hogy a saját példámmal mutathatok irányt. Őszintén: eleinte csak élveztem a pörgést, a sikereket, a ranglétrán való feljebb lépkedést. Mindig is bennem volt a drive, hogy többre vágyok, hogy felépítsek valami nagyot. És tényleg jöttek az eredmények. Posztok, visszajelzések, elismerések. Úgy éreztem, minden szinten szárnyalok.

                                                                     

 

De közben, valahogy beférkőztek az árnyékok. A múlt és az ottani régi gyerekkori minták. Az a hang belül, ami halkan, de könyörtelenül suttogja: „Elég vagy te ehhez? Fogod bírni? Megérdemled ezt egyáltalán?”

És ez nem a semmiből jött. Ezek a hangok régről maradtak bennem. Nagyon régi emlékekből. Olyan mondatokból, amiket talán csak egyszer hallottam, de akkor mélyen belém égtek. Amikor gyerekként a tanár kijavította a hibás feladatlapomat, és odaszúrta: „Tőled többet vártam volna.” Amikor otthon az egyik szülő csak legyintett rám: „Ne hisztizz, nem olyan nagy dolog.” Amikor azt éreztem, hogy hiába próbálok jól teljesíteni, valahogy sosem elég. Ezek a pici mondatok lassan beépültek, és észrevétlenül lettek a belső hangjaim.

És most, évekkel később, amikor elméletben erősnek és sikeresnek kellett volna éreznem magam, pont ezek a régi hangok törtek elő.

Hirtelen ott találtam magam egy érzelmi hullámvasúton. Egyik nap fent, a másik nap lent. Egyik nap extázisban, hogy „igen, erre születtem!”, a másik nap pedig szinte összeroppantam a gondolattól, hogy „mi lesz, ha egyszer csak összedől az egész?”

A legdurvább, hogy ez nemcsak a gondolataimban jelent meg, hanem átszivárgott mindenembe. A kapcsolataimba. A döntéseimbe. A testembe is. Elkezdtem nehezebben aludni. Reggel fáradtan keltem. Nem vettem észre, de egyre gyakrabban ültem a telefonom fölött, üres tekintettel görgetve, miközben belül tombolt a félelem: „Mi lesz, ha egyszer mindenki meglátja, hogy nem is vagyok olyan erős, mint mutatom? Hogy valójában csak játszom a szerepem?”

És tudod, mi a legveszélyesebb? Hogy az ember kívülről közben mosolyog, posztol, lelkesít, hajtja a sikereket, de belül pedig lassan elszürkül. Egy mosoly, amihez már energia kell. Egy döntés, amit nem szívből hozol, hanem félelemből és ezt kívül senki nem látja.

Aztán ott volt a jövőtől való félelem. Ez a láthatatlan árnyék minden döntésem mögött ott ült. Beárnyékolta a munkámat, a magánéletemet, még az érzéseimet is. Mintha mindig ott csengett volna bennem: „Mi lesz, ha egyszer minden összeomlik? Ha elveszítem azt, amit felépítettem?”

És akkor történt valami, aminek felismerése igazán összeállította bennem ezt a negatív folyamatot. Rájöttem, hogy már nem csak a munkám lassult le, hanem az életem is. Már nem mertem nagyot lépni. Nem mertem beleállni teljes lendülettel, ahogy régen. Kívülről úgy tűnhetett, hogy óvatos vagyok, megfontolt, hogy biztonságosan játszom, de legbelül tudtam, hogy ez csak kifogás és csak porhintés. Valójában a félelem húzott vissza.

És ez nemcsak a karrieremben lassított le, hanem mindenben. Kevesebb örömet, kevesebb spontaneitást, kevesebb igazi, szívből jövő döntést hoztam. Mintha mindig egy láthatatlan kézifék tartott volna vissza attól, hogy igazán szárnyaljak.

Ez nagyon durva felismerés volt. Mert régen én voltam a szikra, a láng, a tűz. A csupa szenvedély és lelkesedés. Mindig az éltetett, hogy embereknek segítek, hogy építek valami maradandót. És most hirtelen ott álltam, belül billegve, önmagamban ingadozva.

És akkor jött egy beszélgetés az egyik csapattagommal. Ő csak annyit mondott: „Próbáld ki a hipnózis terápiát. Kósa Attilához járj el. Nekem nagyon sokat adott.” Őszintén szólva, először csak legyintettem. „Hipnózis? Az meg mi? Áh, nem nekem való!” De valami mégis bennem maradt ebből a mondatból. És amikor már éreztem, hogy saját erőből nem tudok kitörni a spirálból, adtam magamnak egy esélyt.

És most jön a fordulat. Elindítottuk a közös terápiás sorozatot Attilával. Nem tudom szépen, tudományosan megfogalmazni, csak azt, amit belül éltem meg. Olyan mintha valaki lassan, gyengéden, de biztos kézzel kezdte volna kibogozni azokat a szálakat bennem, amik régóta összegabalyodtak. Nem Attila volt és nem is én. Valahogyan egyszerre mind a ketten jelen voltunk ebben a folyamatban, de mégis valahogyan mégis egyedül voltam jelen.

Olyan régi terhek, régi hangok jöttek fel, amiket magam sem gondoltam volna, hogy ott vannak. Az a pillanat, amikor gyerekként elhittem, hogy a hibáim miatt kevesebbet érek. Az a nap, amikor először éreztem, hogy nem vagyok fontos. Ezek mind ott lapultak mélyen, és most sorban kerültek felszínre. És ahogy ezek oldódtak, valahogy könnyebb lett a levegő. Könnyebb lett a mosoly. Könnyebb lett minden.

Nem mondom, hogy egyik napról a másikra csoda történt. De minden alkalom után valahogy egy fokkal stabilabbnak éreztem magam. Mintha újra a jelenembe érkeznék meg. Mintha újra abban a szerepben lennék, amit mindig is élveztem. A vezető, a példamutató, aki nemcsak kívül mutatja az erőt, hanem belülről is érzi.

Most ott tartok, hogy újra érzem magamban azt a tüzet. Újra szárnyalok. Nem ugyanúgy, mint régen – mert most már nemcsak a lelkesedés visz, hanem a belső erő, amit elkezdtem visszakapni. És ez sokkal mélyebb. Sokkal erősebb.

Szóval, ha te is érzed magadban, hogy a sikerek mellett valami belül visszahúz, ha a régi kérdések és bizonytalanságok téged is fárasztana. Akkor csak annyit mondok, hogy ne félj segítséget kérni. Nekem a hipnózis terápia nemcsak egy módszer volt, hanem egy kapaszkodó. Egy kulcs, amivel ki tudtam nyitni azt a börtönt, amibe magamat zártam.

És ezért most már hálás vagyok, hogy nem hagytam, hogy a belső árnyékaim legyőzzenek.

Mert igen, most már ki merem mondani: Elég vagyok. Megérdemlem. És képes vagyok rá.