Hipnózis Siófok

Az osztálytalálkozó akkor jó, ha nem méregetjük össze magunkat a másikkal, de persze érthető, ha valaki úgy érzi, le van maradva az életében a többiektől. Erika épp ilyen élményről számolt be. Rohamosan közeledik az  osztálytalálkozónk , én meg itt állok 45 évesen, és nem akarok elmenni rá. Nem azért, mert ne kedvelném a volt osztálytársaimat, sőt közülük többen is egész életre szóló barátokká váltak az idők folyamán, de nem bírom elviselni, hogy mindenkinek van gyereke, csak nekem nincs. Nem direkt nincs gyerekem, egyszerűen úgy alakult az életem, hogy nem jött össze, amikor akartam volna, aztán még el is váltam, és azóta nem találtam párt magamnak. Vannak fellángolások, apró szerelmek, rövid kapcsolatok, de alapvetően arra koncentráltam a sikertelen házasságom után, hogy megteremtsem magamnak az anyagi biztonságot és karriert építsek, nem pedig a párkeresésen volt a hangsúly. Mire észbe kaptam, már elmúltam 40 éves. Tudom, hogy van rá számos példa, hogy akár 50

Meg akarok ( KELL ) felelni a szüleimnek. Mindenbe irányítani akarnak, soha nem elégedettek velem. Miért halljuk ezt gyakran felnőtt emberektől, akik már maguk is szülők? Rengeteg oka van! Természetesen, soha nem jó csak az egyik oldalt szemügyre venni. Ha ezt tennénk, könnyen azt mondhatnánk, hogy erőszakos szülők túl magas igényeit képtelenség teljesíteni. A másik oldalról pedig lehet, hogy valaki olyan gyenge, olyan mélyen van benne a gyerekkorából hozott „minta”, hogy felnőtt létére még mindig a szüleinek akar megfelelni? Mindkét megközelítés lehet helyénvaló egyszerre, sőt jellemzően együtt járnak. De NE feledkezzünk meg a harmadik oldalról sem: az  elváráso k -rol . Azt akarom, hogy... A munkámból adódóan számtalan emberrel beszélgettem már. Többször előkerült a gyerekkor kérdése, és persze a szülőkkel „kiépített” viszony. Egyes családokban folyamatosan és kimondva jelen voltak az elvárások (" jól kell tanulnod", "engedelmeskedned kell", "r

Időről-időre megosztok egyet-egyet Vendégeim beszámolóiból, ilyenkor a neveket megváltoztatom és a kép is csak illusztráció. " Kedves olvasók! Nemrég ismertem meg Kósa Attilát. Sajnos az életem egy mederbe ért, mert már nem „érdekelt” a nagyvilág. Teljesen otthonülő lettem. A munkámat is otthon végzetem. Mindent házhoz rendeltem. Elhanyagoltam a barátaimat, a megjelenésemet. Már annyira bezárkóztam, hogy nem nagyon szerettem, ha engem látogattak meg. Pár hete az egyik barátnőm állandó unszolására kerestem fel Attilát. Bár mondtam neki, hogy nincsen semmi bajom, de elmentem hozzá, mondván majd akkor csak beszélgetünk egy kicsit. Így is történt. Nem volt hipnózis, csak beszélgettünk. Mikor eljöttem tőle hatalmas hiányérzetett éreztem magamban. Megéreztem azt majd egy évet, amit a lakásomban töltöttem és, Attila szavaival élve, kidobtam az ablakon. Másképpen beszélt velem. Másképpen mondta el dolgokat, mint ahogyan él láttam. Pár nappal később ismét felhívtam és kérdeztem,

Tavaly egy apuka keresett fel azzal a problémával, hogy a felesége teljesen a lányuk „mögé bújt”. Elsőre nem nagyon értettem, hogy mit is takarhat ez a kijelentésa az apának. Elmagyarázta, hogy a felesége mindig is szeretett a figyelem középpontjában lenni. Mindig dicsérni kellett a ruháját, haját, az elkészített vacsorát, stb. Egy-egy apró kis bók, pozítív megjegyzés elég volt ahoz, hogy a fellegekben érezze magát és tökéletesnek lássa a világot. Aztán megszületett a kislányuk és minden megváltozott. A rokonok, barátok, ismerősök mind a kis hercegnővel foglalkoztak. Ő kapta a „jaj de szép, csini, aranyos, csodálatos…” bókokat. Az anyuka szabályosan háttérbe szorult. Ez nagyon megkeserítette az életét, egészen addig, míg rá nem jött, ha mindig csak az ő kezében van a csöppség és hasonló ruhákban vannak, akkor „közösen” kapják a dicséreteket. Minden kimondott bók, elismerés kettőjükhöz kellett szóljon, mert ha csak a kislányak mondták, akkor az anyuka megkérdezte, hogy és ő nem