PARASZOMNIA

 „Verekedek álmomban…” – egy vallomás!

Nem is gondoltam volna, hogy valaha kiírom ezt, de talán másoknak is ad majd erőt. 39 éves vagyok, és egész életemben rengeteg veszteséget éltem át. Gyerekkoromban elvesztettem embereket, akiket szerettem, elhagytak, akiket közel engedtem magamhoz, és mindig azt éreztem: nincs idő sírni, nincs idő feldolgozni, „menni kell tovább”. Így hát soha nem adtam meg magamnak azt a lehetőséget, hogy kiadjam a fájdalmaimat. Mindig lenyeltem, félretettem, úgy tettem, mintha minden rendben lenne.

 

De belül nem múlt el. És a testem ezt szépen lassan elkezdte jelezni.

Néhány éve furcsa dolgok kezdtek történni az éjszakáimban. Álmaimban állandóan harcoltam. Kiabáltam, ütöttem, rúgtam. Volt, hogy úgy ébredtem, hogy a takaró a földön hevert, a párnám az ágy másik felén, a férjem meg a kanapén aludt, mert nem bírta mellettem. Eleinte évente csak pár alkalommal fordult elő. Azt hittük, valami rémálom, majd elmúlik.

Aztán elkezdett sűrűsödni. Havi egy alkalom, majd több. És ahogy múlt az idő, egyre hangosabb, egyre erőteljesebb lett. A férjem már sokszor nem tudott mellettem aludni, mert fél éjszaka rugdostam, kiabáltam, hadonásztam. Mondta is nekem: „Ez így nem mehet tovább, nemcsak te nem pihensz, én sem.”

Bevallom őszintén, nagyon szégyelltem magam emiatt. Úgy éreztem, nem vagyok ura önmagamnak. És közben mélyen belül tudtam, hogy mindaz a fájdalom, amit soha nem éltem meg, amit elnyomtam magamban, most valahogy felszínre akar törni, csak éppen nem nappal, hanem álmomban.

A fordulat akkor jött, amikor a férjem egyik munkatársa beszélgetés közben megemlítette, hogy van valaki, akihez ő már eljárt, és neki is sokat segített. Ő ajánlotta Attilát és a hipnózis terápiát. Először persze szkeptikus voltam. Mit tudna segíteni rajtam egy hipnózis? Én sose hittem az ilyen dolgokban. De olyan mélyen voltam, hogy azt éreztem, hogy nincs veszítenivalóm.

Az első alkalom után furcsa nyugalmat éreztem. Mintha valami elindult volna bennem. Nem volt rögtön csoda, nem múlt el minden egy csapásra, de ahogy újra és újra mentem, és elkezdtem dolgozni a bennem rekedt fájdalmakon, egyszerűen elkezdett oldódni valami. Attila olyan dolgokat segített felszínre hozni és elengedni, amiket én már rég eltemettem magamban. Néha nehéz volt, mert szembenézni a múltammal sosem volt könnyű. De ott, abban a biztonságos folyamatban mégis meg mertem tenni.

És ami a legfontosabb, hogy az éjszakáim is megváltoztak. Először csak enyhült a dolog. Ritkábban fordult elő, hogy éjjel harcoltam. Nem volt már hetente többször. Aztán észrevettük, hogy hetek telnek el teljesen nyugodtan. Nem ébredtem fel kiabálva, nem ütöttem a levegőt, nem rúgtam a takarót. A férjem először félve mondta: „Figyelj, mostanában nem verekedsz álmodban”, mintha maga sem hinné el.

Mára ott tartok, hogy este lefekszem, és egyszerűen alszom. Pihenek. Nem küzdök, nem harcolok, nem élem újra a múltam fájdalmait. És a férjem is mellettem tud aludni, nyugodtan, békében. Hatalmas megkönnyebbülés ez mindkettőnknek.

Őszintén mondom, hogy soha nem hittem volna, hogy valaha lecsendesedhetnek az éjszakáim. Hogy lehet még bennem ennyi nyugalom. De most már tudom, hogy lehetséges. És hogy a feldolgozatlan veszteségeket, fájdalmakat nem lehet a végtelenségig eltemetni. Előbb-utóbb utat törnek maguknak. Ha nem nappal, akkor éjjel.

És azt is tudom már, hogy van kiút. Hálás vagyok, hogy rátaláltam erre a lehetőségre, és hogy ma már nem a félelmeim irányítják az álmaimat, hanem végre a nyugalom.