Motorozás = szabadság

 

Sziasztok!

Erika vagyok és azért döntöttem úgy, hogy megírom az eddigi életemet, mert az ismeretlen mögé bújva és másokat onnan bántva érzésből többet nem kérek. Bár igaz, hogy nem tudtak megérinteni azok a szavak, mert már köszönöm, de stabilan állok a saját lábamon és ebből már semmi sem képes kibillenteni. Segítséggel ugyan, de sikerült olyan rémségeket elhagynom és magam mögött tudnom, amik láncfűrészként daraboltak sok-sok éven át. 

                                                               

Szerintem Attilát nem kell bemutatnom, mert aki volt nála vagy olvassa a blogját/Fb oldalát, az tudja, hogy amit lehet azt megteszi és annak eredménye is van. Nálam én voltam az, aki nem látott eredményt. Csak azért mentem el hozzá, hogy megnyugtassam magamat, hogy még mielőtt magamtól itt hagytam volna az életet, akkor el tudjam mondani, hogy én mindent megtettem. Mikor leültem vele szemben, akkor életemben először ültem olyan férfival szemben, aki nem elvenni akart tőlem, hanem adni. Ezt nem ismertem és meg is rémisztett. Kerestem a csapdákat és a lassan közelgő bántást. De nem jött semmi ilyen. Csak ült és figyelt engem, miközben egyre jobban leomlasztotta a páncélomat. Majd csak annyit mondott, hogy ha készen vagyok, akkor ő itt van is figyel rám. = SÍRÁS!!! Rám figyel valaki és még segíteni is akar. Eddig nem figyeltek, ha sírok. Sőt sajnos ez sokszor csak olaj volt a tűzre és voltak, akik ki is harcolták ezt nálam. De akkor bele is kezdek abba a történetbe, amit Attilával többször átfogalmaztunk. Bele is kezdek abba a történetbe, ami az én életem és arról fog szólni, hogy miért bánt az, ha valaki úgy alkot rólam véleményt, hogy nem is ismer. Talán inkább az érintett meg, hogy ha ez velem is megtörténhetett, akkor sajnos másokkal is és, hogy nekik nincs hangjuk, nem tudtak még segítséget kérni, kapni. Talán ezzel az írásommal egy kicsit értük is teszek? Talán?

Anyukám meghalt a születésem előtt pár perccel. Mai napig nem tudom, hogy miért, hogyan vagy miben, de azt tudom, hogy valamiért itt hagyott engem. Apukám nevelt, akit a legfinomabban is úgy tudnék jellemezni, hogy egy vadállat volt. Igen, csak volt, mert ő sem él már. Szerencsére!  Az hatodik születésnapom kaptam meg az első különleges ajándékot tőle. Addig nem kaptam semmit csak verést, rugdosást, pofozást, ordibálást, szidást, alázást meg hasonlókat. Már tudom, hogy azért „nevelt” így, mert addigra soha semmilyen formában nem mertem és nem is akartam nemet mondani neki. Születésnapomra a különleges ajándéka az volt, hogy nem bántott és elmondta, hogy kedves lesz velem, ha én is kedves leszek vele. Életemben először, akkor vett a karjaiba és adott puszit MINDENHOVA! Emlékszem úsztam a boldogságban és a szeretettben, amit kaptam. A „lényeget” persze akkor nem fogtam fel. Hétről hétre ment ez így és csak ilyenkor nem vert, bántott. Megtanította nekem, hogy ha kedves vagyok, akkor ő is kedves. És onnantól kezdve én akartam, hogy apu szeressen. És akartam kedves lenni vele. Nem akartam vért hányni a verés után. Nem akartam már olyan erősen összeszorítani a kis kezemmel a számat a sírás miatt, hogy majd eltörtek az ujjaim. Mert ha apu hallotta, hogy sírok, akkor még jobban megvert. Elég volt! Kedves és jó kislány lett belőlem, aki MINDIG KEDVES, ha kellett. Apu azt mondta, hogy már olyan KEDVES vagyok vele, hogy ezt másoknak is meg kell mutatnom. És „meg is mutattam”! Borzasztó még belegondolni is, hogy mivel és hogyan teltek a következő éveim. Igen, ÉVEIM. Nem kaptam verést, se bántást, mert KEDVES kislány voltam MINDENKIVEL, akiknek apu bemutatott engem. Ilyenkor még új ruhát is kaptam néha. Ragyogtam bennük! Mivel elég korán a testem elkezdett nőiesedni, több embernek is meg kellett mutatnom, hogy milyen KEDVES vagyok. Persze azért kemény és elképzelhetetlen kontroll alatt voltam. Apu brutálisan belém verte azért jó párszor, hogy ne akarjam mondani olyannak, akit ő nem ismer. Miért is tettem volna? Csak ez volt nekem. Az én képletem nagyon egyszerű. Verés vagy KEDVESSÉG! Ennyi! Semmi bonyolult. Majd apu egyszer csak eltűnt. A mai napig sem tudom, hogy hol van? Vagy hogy él-e még? Semmit sem tudok róla! Tizenöt évesen ott álltam és senkim sem volt. És ki akart volna egy tizenöt éves lányt örökbe fogadni. De már tudtam, hogy hogyan tudnék életben maradni, mert ezt tanították nekem. Simán ki tudtam adni magam húsz évesnek. És így már azokkal voltam KEDVES, akikkel én akartam. Életben maradtam, jól kerestem, és nem bántott senki sem. Majd a huszonnyolcadik születésnapomon minden a nyakamba szakadt kamatostól. A gyerekkor, anyu hiánya és hibáztatása, az összes KEDVESSÉG, minden. Addigra már nem voltam KEDVES senkivel. Már mást csináltam és igazán jól ment és büszke voltam magamra. Iskola, tanfolyamok, képzések és saját vállalkozás. És mikor egyenesbe jöttem, akkor kaptam meg a számlát mindenről. Nem találtam magam és mindent elkövetem, hogy az emlékek elkerüljenek. Szerencsére addigra már lettek igaz barátaim. Brigitől kaptam meg Attila elérhetőségét, mert látta és mondta, hogy ennek csak egy vége lehet. Ő kísért el Attilához az első alkalommal, amit utána még jó pár követett. De itt vagyok és újra a saját életemet élem és a saját vállalkozásomat építem. És a huszonkilencedik születésnapomra megajándékoztam magam egy jutalommal, ami egy elérhetetlen vágyam volt sokáig. Egy motorkerékpárral! 

Kedves Olvasó! Ha látsz egy fiatal lányt mosolyogni egy motor mellett, akkor ne az irigység vagy bántás jöjjön ki belőled. Mert nem tudhatod, hogy milyen út vezetett idáig.