Apu nem apu! 😥😮

Sziasztok!

Még most is, hogy már mindenen túl vagyok és élem azt az „elengedési folyamatot”, amit sikerült kialakítani Attila segítségével, még így is nehéz megfogalmazni az én történetemet. Főleg úgy, hogy érthető és megérthető legyen az, ami bennem alakult ki egy mondat miatt. A történetem kezdetén én még mégsem születtem. De anyu elmesélte a történteket eléggé őszintén. Néha kicsit ugrálni fogok az idő számegyenesén, de remélem tudjátok majd követni…. 

                                                           

A probléma, amivel felkerestem Attilát, hogy nehezen tudtam „elengedni magam”. Ami azt jelentette, hogy hetente egy alakalommal tudtam max wc-zni, ami iszonyatos szenvedés volt. Hogyan is írjam le azt a folyamatot, ami megelőzte a nagyvécézési időszakomat. Mondjuk úgy, hogy ha vasárnap sikerült, akkor hétfőn és kedden csak próbáltam lelkileg és fizikálisan rendbe jönni. A szerda a „pihenő-nyugis” nap, de már inger volt, hogy újra menni kéne. Csütörtök a belső feszültségek elő jövetelének időszaka, mert hát addigra már éreztem, hogy menni kell. De mivel volt benne az a felszültség, ezért egyre jobban visszatartottam, amitől egyre jobban kellett, amitől egyre feszültebbé váltam és így tovább. Majd péntek este, szombat reggel magasságában a nagyobb mennyiségű vastagbél működést serkentő folyadék bevitele után kb 30-60 perc sírás, zokogás és szorongó fájdalmas üvöltés után végre sikerült. Majd hosszú-hosszú ideig sírás, amiért vécéztem. Igen, azért, mert kakiltam. Emiatt szorongtam és szenvedtem. De hogy miért is? Azért mert:

A szüleim nagyon hamar megismerkedtek, még a középiskolában és onnantól együtt is voltak. Volt továbbtanulás ugyanabban az intézményben, majd közös élet, stb. Ahogyan az a nagykönyvben meg van írva. Annyi bibi volt a gépezetben, hogy nagyon szerettek volna gyereket, de sehogy sem jött össze nekik. Ez eltávolította egymástól a szüleimet.  Apukám (vagy legalábbis az a férfi, aki anyu mellett volt egy ideig és Dávidnak fogom most hívni) nem közeledett anyu felé, mert egy idő után más nők felé elégítette ki ezt a vágyát. Anyu sokáig tűrte, de az évek múlásával ő is úgy döntött, hogy a tettek mezejére lép és Dávid mellett ő is máshol kereste a pillanatnyi boldogságot. A bonyodalmak ott kezdődtek, hogy én mégis megjelentem anyu pocakjában egy kaland után. Próbálta úgy beállítani, hogy a férje tett csodát, de ezt mind a ketten tudták, hogy időben és a fizikálisan is képtelenség lett volna. Így rengeteg veszekedés és verekedés volt köztük, amik szinte napi szintűek voltak. Majd jött egy nyugalmasabb pár hónap, amikor úgy gondolták, hogy talán működhet ez a történet. De ahogyan egyre közelebb jött az én megérkezésem, úgy egyre jobban feszültek egymásnak. Majd Dávid úgy döntött, hogy más gyerekét nem fogja felnevelni, szeretni, ezért elhagyta anyut. De ez hatalmas veszekedések közepette történt. Napokig csak ordibáltak, veszekedtek. Dávid mindent anyu fejéhez vágott. Anyu is, hogy erről ő tehet, mert számtalanszor megcsalta és nem tarott ki mellette. A sok veszekedés és feszültség miatt anyunál pár nappal hamarabb döntöttem úgy, hogy a világrájövők. Éppen veszekedtek, mikor beindult nála a szülés. Egy hatalmas veszekedés és pofozkodás közepette indult útnak az életem. Anyunak iszonyatosan nagy fájdalmai voltak, amire a veszekedés és a félelem is rátett pár lapáttal. Az elején Dávid azt hitte, hogy csak szórakozik, de amikor már a magzatvíz is elfolyt, akkor tudatosodott benne, hogy érkezni fogok. Anyu kérte, hogy vigye be a kórházba és hívja fel a dokiját. De Dávid csak nézte és nem csinált semmit. Anyu elmondása szerint teljesen el volt torzulva az arca és meg se moccant. Mikor már nagyon menni kellett volna és anyu szabályosan rákiabált, hogy mozduljon már meg, akkor csak azt kérdezte, hogy: miért? Neki miért kéne bármit is tenni azért a „kis szarosért, aki mindjárt beszennyezi a parkettát. Anyu nem értette és kérte, hogy segítsen. Dávid életében utoljára segített anyunak. Ledobott a földre két db 1000 és egy db 500FT-ost, hogy anyu hívjon taxit magának. Majd készülődni kezdett és közben csak nagyon nyugodtan annyit mondott, hogy mire hazajössz a kis szarossal, addigra már ő nem lesz itt és hogy mihamarabb keressünk albérletet, mert ő eladja a lakást. Majd még mielőtt elment volna, azt mondta anyunak, hogy: menj és szard ki magadból! Így indult útjára az életem, egy nagy adag Dávid csomaggal, mert hiszen én még csak most léptem be ebbe a történetbe. A válásról anyu csak annyit mondott, hogy minden az ügyvéden keresztül ment és beszélgetés nem történt. Még az elején próbálta, hogy Dávid megismerjen, de falnak ütközött és letett róla. ÉS akkor kezdjük is a problémám kialakulásának történetét. Már bölcsődébe jártam, mikor anyu feje felett összecsaptak a hullámok, vagy ahogyan ő mesélte el: minden a feje tetejére állt és ő elfáradt és ki akarta engedni a fájdalmát. És erre ott voltam én!

(mint később megtudtam) Anyu elmondta, hogy szülés közben végig az járt a fejében, hogy ő most kiszarja a saját lányát. És ettől az érzéstől annyira távol akarta magát tartani, hogy csak egyre közelebb került hozzá. Elmondta, hogy abban a pillanatban, amikor megszülettem, akkor tényleg úgy érezte magát, mint aki egy fájdalmas, de kellemes vécézésen van túl.

És mikor egyszer a bölcsiből hazafelé tartottunk, akkor a kis pelenkámat a fenekemen teleraktam. Mire hazaértünk, addigra már a hátam közepéig kakis voltam. Anyu miközben fürdetett elnevette magát, hogy Dávid megjósolta, hogy tényleg szaros gyerek vagyok. És ezen nevetett. Elmondta, hogy sírós, fájdalmas és megkönnyebbülős nevetés volt. Mintha kinevette volna magából a fájdalmát. És erre ott abban a pillanatban rákapott. Onnantól kezdve, ha a pelenkámat teleraktam, akkor anyu szétkente a fenekemen és közben megkaphatta a megkönnyebbülős adagját. De egy idő után már az egész testemen szétkente, mert úgy érezte, hogy minél jobban szétkeni rajtam, annál viccesebb vagyok és őneki annál több fájdalom távozik a testéből. És mindig hozzá tette, hogy mekkora egy szaros gyerek vagyok. Ez az időszak sokáig tartott, mert úgy nevelt, hogy otthon csak pelenkába lehet vécéznem. Egészen általános iskola második osztályáig ez ment. Sőt még arra is „megtanított”, hogy a jóskislányok csak otthon vécéznek és nem az iskolában. Így érte el, hogy nehogy „lemaradjon” a napi adagjáról. Nagyon nem szerettem akkor vécézni. Nagyon nem akartam, hogy anyu szétkenje rajtam és azt mondogassa, hogy én csak egy szaros kislány vagyok. Mikor egyszer a suliban kellett „szaladnom” akkor a tanárom vette észre, hogy csak ülök és sírok, de nem jön semmi. Nem mertem elmondani, hogy miért, csak sírtam. Anyuval akkor elbeszélgettek és onnantól kezdve nem kellett pelenkát használnom. Még egy ideig mikor otthon vécéztem, akkor anyu párszor még elvégezte a „rituáléját”, de lassan vége lett. Onnantól kezdve nem lehetett a vécézésről beszélni. Büntetés, leszidás és néha pofon is járt azért, ha akkor vécéztem, mikor anyu is otthon volt és észrevette. Ezért legtöbbször akkor tudtam csak otthon vécézni, ha anyu már elaludt, de amikor lehúztam, akkor felébredt és kaptam egy alapos fejmosást. Ezért egy idő után már előre bekészítettem magamnak egy lábosba vizet és megpróbáltam a lehető leghalkabban elvégezni. De mivel nem nagyon jött össze, ezért megpróbáltam „magamban tartani”, amíg csak tudtam. És így telt el sok-sok év az életemből. Majd miután már „kezelhetetlen” volt és minden orvosi vizsgálat eredménytelenül zárult, akkor találtam rá a hipnózisterápiára és Attilára. Mert azt még elmondanám, hogy annyira elfojtotta bennem anyu a vécézéssel kapcsolatos dolgokat, hogy egészen addig nem is emlékeztem rá, hogy anyu miket csinált velem és hogy minek is nevezett évekig.

Attila segítségével már nem szenvedek és nem esik nehezemre a vécézés. Hosszú és lassú út vezetett el idáig, de mára minden rendben. Mikor anyut megkerestem a terápia végén, akkor mesélt el mindent nagyon részletesen. Így kaptam egy visszaigazolást azokkal a folyamatokkal kapcsolatban, amiket a hipnózisban sikeresen elengedtem.