Csend és Nyugalom 😔

 

„Sziasztok!

Annának hívnak és ez most az én történetem. Ez a levél már régebben megfogalmazódott bennem és el is kezdtem írni. Sőt már majdnem be is fejeztem, de valamiért nem tudtam, akkor még hogy hogyan. De hallottam egy telefonbeszélgetést és ezért más lett a vége. Ezért most úgy fogom befejezni nektek, ahogy a végén olvashatjátok.

                                                            

Annánk hívnak és ez most az én történetem. Ez a levél már régebben megfogalmazódott benne és el is kezdtem írni. Sőt már fejben be is fejeztem. Csak vártam, hogy a végére érjek az életemnek. Úgy akartam ezt a levelet hátra hagyni, hogy a halálom maga az utolsó pár sor. Eddig bírtam elviselni azt a keserűséget, ami egész életemben mérgezte az életemet. Fájdalom és fájdalom van bennem. Rohadok és elpusztítottam magamat. Azért én mert én vagyok, aki viszi ezt a fekélyt magával és engedi, hogy még mindig növekedjen és elhatalmasodjon rajta. Hibáztathatnám a szüleimet, a tanáraimat, az iskolámat, az osztálytársaimat, saját magamat, bárkit. Nekem elég volt és most elmegyek úgy, hogy semmit sem hagyok hátra. Senki sem fogja észrevenni, hogy már nem élek. Senki sem fogja azt érezni, hogy a nap másképpen kelt fel. Kivágom magamból ezt a mérget és végre szabad leszek. Nem fog fájni! Nem fog égetni! Nem fog megsiratni! Nem fog mérgezni tovább! Csak csend lesz. És én nagyon szeretnék már csendben lenni. Mindent elnyomó és eltakaró csendet szeretnék. Ne halljam a hangokat. Ne lássam az arcokat. Ne érezzem a lelkemet tépő fájdalmat. Halk és nyugodt csend. Semmi másra nem vágyom már. Csak feküdni szeretnék és végre merni elaludni. Csak csendben aludni ameddig csak lehet. És én már örökké aludni szeretnék és már tudom is, hogy fogok. Mert erősebb bennem a mehetnék, mint a maradás. Nem szeretnék már semmit, csak csöndet magamban és nyugalmat. Csönd és nyugalom. Milyen egyszerű szavak, de nekem sohasem voltak meg. Nélkülük éltem az életemet eddig, de már nem sokáig. Már itt vannak. Már látom őket. Már érzem a közelségüket. Már hallom, ahogyan hívnak. És én válaszolok neki. Hívom őket. Kiáltok, hogy itt vagyok jöjjenek és vigyenek. Talán el kéne köszönöm valakitől? Szüleim? – soha nem figyeltek rám, még akkor sem mikor fekélyem lett az iskola miatt. Barátok? – nincs barátom, mert akire azt hittem, azok is csak bántottak. Munkatársak? – éljen a home office éljen, hogy nem megyek sehova. De talán köszönetet mondhatnék a szüleimnek. Amiért mindig sokat dolgoztak. Amiért csak az üzlet volt nekik. Amiért, hogy a pénzükön elit suliba raktak és ott MEGÖLTÉK BENNEM A GYERMEKET. AMIATT, HOGY MÉGIS AZ ÉN SZÜLEI VOLTAK A LEGCSÓRÓBBAK AZ OSZTÁLYTÁRSAIM SZERINT. Amiért engem éveken keresztül bántalmaztak, aláztak, ütöttek, gúnyoltak, leköptek, ellöktek, kinevettek az osztálytársaim. Amiért a tanáraim szerint ez így is volt és nem tettek semmit, mert más gyerek apja vagy anyja több pénzt adományozott az iskolának. Amiért ebben a közegben töltöttem az általános és középiskola összes évét. És vihettem tovább és tovább és tovább. De már nem akarom tovább vinni. Elfáradtam és elfáradtam. Jön értem a csend és nyugalom…… Talán valamiért mégis köszönetet tudnék mondani. Hogy kitudtam harcolni a szüleimnél, hogy visszaköltözzek Magyarországra és ott egyedül a kis lakásomban, bezárkózva legyek, mint egy szellem. Mert itt döntöttem el, hogy elég volt és tovább megyek. Mert itt döntöttem el, hogy azt fogom enni és inni utoljára, amit szeretnék. Hogy megadva a boldogság illúzióját magamnak engedjem be az ajtómon a csöndet és nyugalmat.  

És innen kezdve fejezem be másképp, mint ahogyan terveztem, mert még egy valamiért tudnék köszönetet mondani. Mégpedig egy ismeretlennek, akit szerintem sohasem fogok megismerni. De neki tényleg tudnék egy hálás köszönetet mondani, amiért telefonált egyszer, amit én is hallottam. Őt nem hallottam csak, akivel beszélt, ami így hangzott:

Sorban állás a boltban, előttem álló pasinak csörög a telefonja.

-        Igen, tessék. 

-        (csönd, beszélt az ismeretlen)

-        Kósa Attila vagyok, miben segíthetek?

-        (csönd)

-        Nem. Én nem pszichológus vagyok, hanem hipnózis terapeuta.

-        (csönd)

-        Ha elmondja mi a megoldandó feladat, akkor tudok válaszolni.

-        (csönd)

-        Igen. Az elmondottak alapján tudok segíteni. De éppen vásárlok. Vissza tudnám hívni pár perc múlva?

-        (csönd)

-        Ez a szám az öné? Mert akkor ezen fogom hívni. Remek, akkor pár perc és hívni fogom. Köszönöm.

            

És itt az utolsó mondatom, ami az én életem, az én csöndes és nyugodt életem legelső mondata: „IGEN TUDOK SEGÍTENI” – nekem ilyet eddig senki sem mondott. Főleg nem egy idegen. Ezért én annak az idegennek mondanék köszönetet, aki pont akkor hívta fel Attilát és pont olyat mondott neki, amire ő ezeket válaszolta. Mert ezért az egy mondatáért kerestem meg és hívtam fel és tudtam elküldeni neki ezt a levelet. Mert már én a csöndben, nyugalomban vagyok és élem az életemet.”