Anyu nevel?

 

Sziasztok!

A következő történetben ismerjétek meg Istvánt, aki egy nem mindennapi életen ment keresztül. Nagy mélységekbe nem tudok belemenni, hiszen nehéz lenne egy egész életet megírni 1-1.5 oldalban. De nem is akarok. István megírta a történetét kendőzetlenül, amit muszáj voltam „finomítani” mert tuti a FB törölte volna. Inkább összeültünk és megpróbáltunk egy „szalonképesebb” írást összehozni, ami szerintünk maradhat és nem fog az olvasóban semmilyen „borzongást, riadalmat” elindítani. Mint azt fogjátok látni, hogy már most sokszor használom az „” – jelet. Sokat is fogom, mert muszáj! És akkor átadom a szót Istvánnak…

                                                      

Sziasztok!

Sajnos tudom, hogy nem egyedi eset az, ami velem történt. Többen is jártunk már így. Ezt azért is tudom, mert több olyan segítő csoport tagja vagyok, ahol hasonló eseteken átmentek tudnak találkozni. Egy ilyen helyen találkoztam Sárával, aki elmondta, hogy több pszichológusnál is járt, de eredményre nem vezetett. De mások ajánlása útján jutott el Kósa Attilához, aki tudott neki segíteni. Így ismertem meg én is Attilát.

Az én életem ott kezdődött, hogy anyukám olyan neveltetést kapott, ami a mai szemmel, de még az akkori nézetekkel nézve is elég drasztikusak voltak. Anyukám és a húga csak cselédek voltak. És ezt minden kedves olvasó kérem vegye szó szerint. Nem jártak iskolába, mert otthon kellett dolgozniuk, mert a gyereknek ez a feladata. Mindig és mindenkor a szülőket kell kiszolgálnia, segítenie, támogatnia, szolgálnia. Ezzel hálája meg, hogy megszülték. És ebben nevelkedett anyukám a testvérével. És én is így lettem megszülve. Anyukámat nagyon kis koromban apu elhagyta, mert nem értettek egyet a gyereknevelésével. Amiért nem küzdött értem, azért több évtizeden keresztül haragudtam apura.

(de itt ugrunk egy kicsit)

Anyu mikor már egyedül csak én voltam neki, akkor kezdett el igazán NEVELNI engem. Hogy miért vagyok a földön! Mi a kötelezettségem! És hogy soha, semmilyen körülmények között nem mondhatok nemet anyunak! Ezeket a szabályokat (és volt még jó pár, de azt nem írhatom le, mert akkor a Fb biztos, hogy törölné az írásomat) a szó szoros értelemben belém nevelte, verte és a részemmé tette. Annyira, hogy már tudom, hogy akkor nem is volt saját személyiségem. Nem tudtam, hogy ki vagyok. Iskolába is csak az általánosig járhattam. A nyolcadik után abba kellett hagynom a tanulást és dolgozni mentem. Mindenkinek azt mondata anyu, hogy otthon tanuló lettem, ezért nem is foglalkoztak velem. De már jártam üzemekbe pakolni. Kertészetekbe munkát kellett vállalnom. De, ami a legrosszabb, hogy ezt én akartam, mert ez volt a dolgom. Szolgálnom kellett anyukámat, mert így lettem nevelve. Belém verte, hogy soha senkinek nem beszélhetek az otthoni dolgokról, mert akkora rossz emberek elvisznek anyu mellől. Elképzelni se tudja senki, hogy mi mindent tett, csinált velem, hogy én olyan legyek amilyet akart. „Mindent, de szó szorosan mindent megtett”, hogy érzelmileg és fizikálisan mellette maradjak és hogy ezt én akarjam. Belegondolva elképzelni se tudom, hogy miképpen tudtam annyira vak lenni, hogy végig „csináljam” minden egyes kis játékát, amiknek csak annyi volt a szerepük, hogy Ő sohase maradjon egyedül. Leírni sem merném, hogy milyen „játékokat” kellett játszanom, mert nem hinnék el azok, akik nem élet egy totálisan eltorzult ember mellett, aki az anyjuk volt. Az, hogy nekem már egészen fiatalon meg kellett tanulnom (most már tudom, hogy minden „játék”, tanítás volt, vagy inkább agymosás) azt, hogy hogyan kell egy fenőt embert majd idős korára megfürdetni, etetni, tisztába rakni az teljesen természetes volt akkor a számomra. De ennél jobban nem mennék bele, hogy mindent kellett nekem megtanulni. És a teljes alárendeltség az egész életemet betöltötte. Mivel én teljesen ki lettem ragadva a szocializációs közegekből, ezért nekem az volt természetes, amit nekem anyu tanított. Ahogyan egyre nagyobb lettem, úgy szépen, lassan kiérdemelhettem, hogy különböző tanfolyamokra, képzésekre mehettem, de csak online. És különböző és nemlétező betegségekre való hivatkozások miatt a vizsgáimat is online csinálhattam meg. Ilyenkor anyu járt közbe értem. Ehhez nagyon értett. Így lett, hogy sikerült informatikus végzettséget szereznem. Főleg azért, mert így otthonról tudtam dolgozni és mindig, de mindig anyu rendelkezésére állhattam BÁRMIBEN!!!!!

(ugorunk megint egy kicsit)

Anyu beteg lett és ez most nem olyan megjátszós betegség volt, amit akkor vett elő a zsebéből, amikor látta rajtam, hogy már nagyon kezdek másképpen is gondolkodni és más szemmel nézni a helyzetemre. Nagyon gyorsan és hihetetlenül leépült. Szinte két hónap alatt el is hagyott engem. Majdnem egy egész év is eltelt úgy, hogy nem tudtam magamról semmit sem. Nem volt, aki megmondja, hogy mikor mit és hogyan kell csinálnom. Hiába voltak önálló gondolataim, akkor sem hittem, hogy helyesek-e vagy jó-e, amit csinálni akarok. Mikor már csontsoványra fogytam a tehetetlenség miatt, akkor kerestem egy támogató csoportot, ahol olyanok voltak, akiket elnyomtak a kapcsolataikban. Sokáig nem is tudtam beszélni, hogy miket kellett „játszanom” az anyukámmal és hogy ez annyira belé égett, hogy természetessé vált. (ismétlem, hogy több mint 30 évig agymosást kaptam attól az embertől, akit anyának hívtam) Az egyik ilyen összejövetelen találkoztam Sárával, int azt már az elején írtam és ő mesélte el a történetét és hogy őt Attilának sikerült összeraknia annyira, hogy el tudtak indítani egy újabb életet.

(ugrunk megint egy kicsit)

Sokáig tagadtam, hogy nekem bármilyen segítségre lennem szükségem. Még úgy is, hogy segítő-támogató csoportba jártam. Amikor már ott is láttak rajtam, hogy csak lefelé megyek, akkor kérdezték, hogy nem-e akarok felkeresni egy szakembert. Persze erősen állítottam, hogy arra nekem semmi szükségem sincsen. Tagadtam, mert tagadnom kellett! Így lettem nevelve és tudom a „játékokból” kifolyólag, hogy büntetés jár, ha megszegem a „játékszabályokat”. De mégis sikerült Sárának egy mondatának bejutnia hozzám. Azt mondta: ha nekem nincsen szükségem segítségre, akkor bizonyítsam be és akkor senki sem fog itt ezzel foglalkozni. Majd megadta Attila elérhetőségét. És valamiért ez bennem egy megkönnyebbülést váltott ki. Ha „nyerek ebben a játékban”, akkor nem fognak kérdezősködni és nekem nem kell tovább ellenállnom. Micsoda felszabadító érzés volt. Szinte repültem és talán még mosolyogtam is. Hogy tényleg mindjárt vége és csak úgy ellehetek ebben a csoportban. Mikor Attilával találkoztam, akkor nagyon visszafogottan és egyszerűen fogalmaztam. Szinte semmit sem mondtam, csak úgy általánosságban beszélgetünk. Majd feltett pár kérdést:

-        Ha semmi bajom sincsen, akkor miért járok támogató csoportba?

-        Mert ezt még megtehetem a szabályok megszegése nélkül.

-        NA de most komolyan. Miért járok még mindig oda?

-        Egy lány miatt.

-        Tetszik neked?

-        Talán igen.

-        Meghívtad már magadhoz?

-        Á, dehogy.

-        Miért nem?

-        Mert anyu nem engedi, hogy lányokkal ismerkedjek és nem enged a házába senki sem.

HŰ B@SSZ@ MEG! Ezt én mondtam? Már egy éve nem él és még mindig az ő szabályai szerint éltem az életemet. És sírta. Nagyon sokat sírtam. Mindent elmondtam neki, hogy hogyan, mikor, milyen játékokat kellett nekem játszani, ami nekem teljesen természetesnek tűntek. És hogy miért. AZÉRT, MERT cseléd voltam és ki kellett szolgálnom őt. Szolgája voltam a saját anyámnak. De csak VOLTAM!       

   

Ezzel a pár sornak a megírásával senkinek sem a sajnálatát szeretném kiváltani, hiszen ami megtörtént velem, amellett már sikerült elhaladnom és elhagynom. Sárával nagyon lassan haladunk egymás felé, de biztos pontot kaptunk mind a ketten Attilától és ebbe tudunk bízva kapaszkodni és már egymás kezébe is.