Írónő - 1.levél

 

„Szia Attila!”

Csak mosolygok, mosolygok és mosolygok.

Bár lehet, hogy ez nem túl jó életérzés egy drámaírónak, de én mégis élvezem. Lehet, hogy műfajt váltok! Nehéz elkezdeni, mert egyszerre szeretnék mindent átadni abból, amit én kaptam tőled, és amit én adtam meg magamnak a te segítségeddel. Bár tanácsoltad, hogy nyugodtan lépkedjek nagyot a történetem megírása közben, én mégis szeretnék egy kicsit jobban elmélyülni mind abban, amin átrugdostak és átverekedtem magam. Ezért kezdjünk is bele:

                                                         

 

Kedves Olvasó!                                

Igen, Te, aki most az oly’ drága idődet ajándékozod nekem, hogy történetemet elolvasd, hozzád szólnék. Nem tudom, hogy ki vagy és, honnan jöttél. Nem tudom, hogy éppen milyen helyzetben vagy. Nem tudom, milyen történetek vannak már mögötted. De abban biztos vagyok, hogy nincsenek véletlenek. Neked pont most, pont az én soraimat kell valamiért olvasnod. Én hálás szívvel gondolok minden egyes, számomra idegen emberre, akik idejük egy részét rám szentelik.

Életem tragédiával kezdődött, mert nem felsírtam, hanem csöndben voltam. Nem „szóltam”, mert nem lélegeztem. Már azt is tudom, hogy miért nem. Azért, mert nem vártak. Ilyen egyszerű! Na jó, még az is közre játszott, hogy nem is szerettek. Csak egy baleset voltam, vagy ahogyan apám egy ideig hívott: HOPPÁCSKA. Igen, hoppácska. Már vannak emlékeim óvodás koromból, amikor apu mondta, hogy hoppácskáért jött és jót nevetek ezen az óvónőkkel. Ők nem tudták, hogy miért ez a nevem, csak aranyosnak találták. Mindenki így hívott. Mikor iskolába mentem és apuék így mutattak be, akkor én otthon megkértem, hogy ne hívjon így. Ekkor kaptam egy hatalmas pofont és mondta, hogy ő úgy hív engem ahogyan akar, mert elvettem tőlük az életüket. Köztünk szólva nem az első pofon volt ez. Számtalanszor kaptam és kaptam, és kaptam. Néha azért, mert hangosan fújtam ki az orromat mikor náthás voltam és ez őket zavarta. Ha nem volt miért, akkor jött a legpraktikusabb megnyilvánulásuk: „most azért kapsz, mert megérdemled”. De, hogy miért, arra sose jöttem rám. Legalábbis sokáig nem. Az iskolai éveim hamar elteltek, mert egyhangúak voltak. Tanulás, tanulás, szidás, pofonok, alvás. És ez ment a gimnázium végéig. Majd jött a főiskola. A gimnáziumi tanárom addigra már tisztában volt az életemmel és látta bennem mindazt a fájdalmat, amit rám rakott a szüleimen keresztül az élet. Ő bíztatott, hogy írjak le mindent. Ő buzdított, hogy találjak ki személyeket, történeteket, akik megélik mindazt, amit én is. Mivel apai ágon német származású volt és a szülei akkor még aktívan erősítették a tanári kart itthon (ez nekem Németországot jelenti), ezért sikerült kiharcolniuk nekem egy ösztöndíjat náluk. Olyan, mint Magyarországon az ELTE Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézete. Itt kezdtem el megérteni milyen, amikor nem kapok minden nap pofont, kiabálást, verést és szidást. Mert sokszor vertek is, míg nem folyt vér az orromból vagy számból. De ez már a múlté és eltudtam haladni mellette. Az írás volt az én házam, éltem, mindenem. Nagyon tetszett, hogy történeteken keresztül tudtam enyhíteni a kínszenvedéseimen. Majd a suli után itthon (Németország) maradtam, mert egyre sikeresebb lettem. Állandó kiadói szerződésem volt már a 20-as éveim második felétől. Ez igen nagy dolog és roppant büszke is lettem volna rá, ha tudtam volna, hogy hogyan kell ezt megélni. Én csak tettem a dolgomat, amiben jó voltam, mert én voltam a HOPPÁCSKA. Minden, ami jó vagy rossz volt az csak hoppácska. Persze tudtam, hogy nem ilyen az élet, de odabent mégis ezek irányítottak. Mint amikor képtelen vagy eltérni a szabályoktól. Amikor egy láthatatlan erő mindig irányított volna. Ekkor kezdtem el keresgélni segítség után. A könyveimben többször is hipnózis segítségével sikerült fordulatot vinni a cselekmény folyamatába. Ezért ezen a területen kezdtem el keresni, mikor már 4, igen 4 pszichológust elfogyasztottam. Mivel nem találtam megfelelő terapeutát, ezért Magyarország felé vettem az irányt, mert ritkán, de jártam vissza a régi ismerősökhöz, csoporttársakhoz. Így találkoztam Attilával egy előadáson, ahol az örökölt lelki problémákról tartott előadást. Én meg, mint néző végig éltem gyerekkorom összes tragédiájának azokat az aspektusait, ahol a szüleim ordítják nekem, hogy: őket se szerették a szüleik, akkor nekik miért kéne engem és, hogy csak azért CSINÁLTAK engem, mert a szüleik követelték. Végig sírtam azt az egy órát. De belül ordítottam és tomboltam, hogy MIÉRT! Az előadás utáni szünetben én is beálltam a sorba Attilához és mikor sorra kerültem, akkor összetörtem. Egészen addig tartottam magamat, de ott elgyengültem és csak zokogtam. Attila csak nézett pár pillanatig, majd szó nélkül megölelt. Istenem! Valaki engem megölel és nem akar tőlem semmit sem. A lényemet érintette meg azzal az öleléssel. Mintha egy láthatatlan takarót terített volna rám. Teljesen kizökkentett és elragadott onnan a tömegből. Pár pillanatig csak mi voltunk és én még sohasem éreztem magamhoz olyan közel senkit sem. Aztán lassan éreztem, hogy újra ott vagyok és jelen vagyok. Próbáltam mondani valamit, de csak dadogtam. Attila annyit mondott, hogy ha van időm, akkor a többiek után szívesen beszélget velem, ha szeretném. NANÁ! (és bíztam abban, hogy még egyszer megölel). Miután kivártam újra soromat, addigra már rendbe szedtem a gondolataimat. Hosszú percekig beszélgettünk, mialatt teljesen kitárta nekem az életem könyvét. Nem volt kérdés, hogy vele fogom elkezdeni az új életem alapköveinek a letételét. Mivel keveset járok Magyarországra, ezért megbeszéltük, hogy amikor jövök akkor egész nap velem fog foglalkozni. Nagyon nagy utat tettünk meg azokon a napokon. Éreztem, hogy valami nagyon finoman és lágyan kibontakozik bennem és életre kell, mint egy ENTITÁS. Saját és belső életforma, amire elég csak odafigyelnem, mert mindig jelez nekem és segíteni akar. Egy fantasztikus fejlődésen mentem keresztül és egy számomra hihetetlen és tehermentes életbe tudtam érkezni. Ennek már nagyon örültem. Mikor befejeztük a közös munkát, akkor másnap volt egy újabb előadás, amin Attila részt vett. Természetes, hogy úgy egyeztettem vele, hogy másnap ott tudjak lenni. Hiszen egy előadással kezdődött és azzal is szerettem volna, hogy vége legyen. Mekkorát tévedtem! Mikor véget ért az előadása ismét sorba álltam és vártam. Pár emberrel előttem egy nagyon ismert hölgy állt, aki szintén külföldön él és nagyon ismert.  köszönetet mondott Attilának az előadásért és a közös munkáért. Majd hallottam valamit, amit nem tudtam elengedni és rákérdeztem Attilánál, hogy ez meg micsoda.