Társas Magányban Élek

 

Sziasztok!

2019-ben járt hozzám egy fiatal hölgy. Bevallom már el is felejtettem és nagyon el kellett gondolkodnom, hogy név alapján ki lehetett. Majd elolvastam a levelét és akkor jutott eszembe a teljes története (majdnem a teljes). Megírta, hogy az elmúlt pár évben, hogyan alakult az élete. Mi minden történt vele, amióta befejeztük a közös munkát. Annyi mindent írt meg arról az időszakáról, amikor eljött hozzám. Sőt még az azelőttiről is, hogy mi mindenen kellett átmenni és, hogy már azokat a tapasztalásokat hogyan tudja hasznosítani. Így már magától jött is a kérdés, hogy megírná-e nekem/nekünk a történetét. Tegnap meg is kaptam és ezt szeretném most megosztani veletek, mert sajnos rengeteg olyan vendégeim voltak/vannak, akik szenvednek a kapcsolatukban. 

                                                              

Sziasztok!

Remélem mindenki, aki olvassa a történetemet, az megengedi nekem, hogy tegező stílusban írjak. Mert olvastam Attila blogján az összes történetet és ha jól emlékszem, akkor mindegyik így lett megfogalmazva. Tehát köszönöm.

2015-ben ismerkedtem meg az akkori párommal, majd férjemmel. Szerelem volt az első látásra. De tényleg. Azt a férfit nekem gyúrták össze az angyalok (legalább is, akkor még ezt gondolta és láttam). Mindenben maga volt a tökéletesség. Fizikális megjelenés, öltözködés, munka, jövő tervezés, stb… Nem tudtam volna olyat mondani, amiben ne lett volna már elsőre közös a nevező. Emlékszem, hogy többször is megfordult a fejemben, hogy igaz lehet? Még a barátnőimet is megkérdeztem, hogy szerintük OK-és, de senki sem látta a láthatatlant. Azt nem lehet látni, csak ha már benne vagy, akkor megérezni és részévé válni. Minden nagyon gyorsan és akadálymentesen ment. Egészen az esküvőig. Ott lassan, nagyon lassan be lett húzva a kézifék Áron irányából. Nem ellenkezett, csak mindig valamiért halogatta egy kicsit. Munka, anyagiak, családi dolgok, stb… Egyszer nagyon határozottan neki szegeztem a kérdést, hogy akkor mi van? Itt tört meg a jég. Láttam rajta, hogy nem tetszik neki, ha én ”irányítok”. Bár akkor még nem foglalkoztam vele, de kellett volna. Még abban az évben megesküdtünk és ment minden tovább. De valahogyan zárkózottabb lett. Egyre többet dolgozott és egyre kevesebbszer mentünk el otthonról. Most már tudom, hogy ez is az Ő játékának a részét képezte. Mindig mondta, hogy nagyon szeretne velem lenni, de sosincsen ideje. Mikor megemlítettem neki, hogy akkor egy-egy alkalommal én elmegyek a barátainkkal, akkor nagyon, de nagyon kért, hogy nélküle ne menjek mert az fájna neki, mert ő az, aki nem tud ott lenni. Még magát állította be egyszerre áldozatnak és vétkesnek. Ezt nagyon tudta és így ért el nálam nagyon sok mindent. Én is kezdtem eltávolodni mindenkitől, mert nem akartam, hogy neki fájjon. Már szinte nem is hívtak a többiek. Csak nagyritkán találkoztam pár barátnőmmel, de aztán azokat is elengedtem, mert mindig mondta, hogy ez neki fáj. Persze, hogy volt mikor együtt mentünk el és akkor végig én voltam az ”Ő ragyogó csillaga”. Elárasztott minden figyelemmel és szeretettel. Csak mondom, hogy JÁTÉK VOLT AZ EGÉSZ! Egy év alatt teljesen leválasztott a barátaimról. Nem mentem sehova és már nem is volt rá nagyon igényem. De ettől ő nem került hozzám közelebb. Sőt! Egyre távolabb kerültünk egymástól. Már csak aludni, enni, ruhát váltani járt haza. És mindig mindenre a munka volt a válasz. Pedig jól megvoltunk. Nem kellett volna ennyit hajtania. Bőven több volt a bevételünk, mint a kiadásunk. Az én fizetésem is nagyon jó, már az is elég lett volna. De nem, neki mennie kellett. Hiába éltünk egy lakásban, hiába néztünk Tv-t esténként (már amikor). Hiába aludtunk egymás mellett. Szinte mindig egyedül voltam. Egyedül aludtam. Egyedül néztem a Tv-t. Egyedül vacsoráztam. Pedig a teste ott volt, de ennyi. Szinte nem is beszélgettünk. Aztán jött egy még nagyobb fordulat, mikor elindultak a veszekedések. Szinte a legapróbb dolgokon is képes volt kifakadni. De tényleg bármin. Forró a leves vagy éppen hideg. Miért a nagylámpát kapcsolom fel, amikor a kicsi is elég lenne. Miért a drágább vitamint szedem. Vagy miért nem az akciós wc papírt vettem meg. És persze ez azért volt, mert így az ő pénzét költöm el. Ismétlem, hogy nem sokkal volt több a fizuja, mint nekem, csak a rengeteg túlóra miatt kapta sorra a bónuszokat. ENNYI. Persze mikor ezt megemlítettem, akkor ÉN nem értékelem azt, amit Ő értünk tesz. Egyre többször jött haza késő este és már kérdezni sem akartam és nem is mertem. Olyan életem volt, hogy kapcsolatban voltunk, de mégis TÁRSAS MAGÁNYBAN ÉLTEM. És ez borzasztó volt. Nem akartam semmit sem. Nem érdekelt semmi sem. A magány, amit Ő aprólékos munkával körém épített, azt én magamtól tartottam fent. Nem figyeltem arra, hogy mit ki mit mond. Nem hallottam meg sem a szüleim, sem a barátaim (már akik még megmaradtak) hangját. Mikor már a munkahelyemen a főnököm hívott be magához és megkérdezte, hogy minden Ok velem, akkor éreztem meg, hogy komoly bajban vagyok. Mert az én főnököm egy introvertált személy, de nagyon. Soha senki iránt nem érdeklődik. Csöndes és csak a legminimálisabb érintkezést engedni meg magának. Tehát, amikor egy ilyen személy kérdezni, hogy minden rendben, az már komoly gond. Ezen a ponton kezdtem el segítséget keresni. De azt se tudtam, hogy miért, mert már annyira kiégettnek és motiválatlannak éreztem magam, hogy csak na. Meg persze már semmiért sem akartam lecseszést kapni, mert már semmihez sem értettem. És persze már a legkisebb alkalmat sem akartam megadni neki, hogy veszekedjen velem. Pár nap múlva találtam rá Attilára és a hipnózis terápiára. Emlékszem, hogy felhívtam és a nevem után azt mondtam neki, hogy nekem semmi bajom sincsen. Erre nevetve azt mondta, hogy akkor már ketten vagyunk. De olyan élettel telin mondta, hogy az az, ami engem megérintett. Mert ez már nem volt benne az én hangomban, érzéseimben. Tuti nem lehettem könnyű eset, de mindent megtett és csak is az én tempómban haladtunk. Volt, hogy lassan és volt, hogy gyorsan. De mindig haladtunk. Mintha a mozgást, az áramlást indította volna el bennem. És ez a mai napig kitart. Már az életem része és a saját erőmként használom. Már elváltam és vissza tudtam kapni a barátaimat. Már élek és szórakozok bűntudat és lelkiismeret nélkül. Köszönöm mindazt, amit nekem adtál. 

És köszönöm, hogy azon az úton mentél végig Attila, amivel segíteni tudtál nekem is.