Éppen aktuális! (2021.05.21.)
Miközben várnak, várnak és várnak, a türelmük is kezd elfogyni, egy újabb probléma kezd felszínre törni. Két esetleg három generáció éli az életét összezárva (home office, online tanulás, stb.) vagy éppen teljesen elzárva egymástól! Így igen könnyen képes számtalan konfliktus helyzet kialakulni és fennmaradni. Sőt, akár olyan méretek ölteni, ami eddig szabályosan ismeretlen volt a családok életében. Ami eddig egy vacsora közbeni megbeszéléssel megoldható volt, az most képes az állandó összezártság- , a járványhelyzet- és a régóta fennálló kétségek miatt akár családokat szétválasztani, emberekben állandó szorongást, félelemet állandósítani.Az elmúlt időszakban egyre többen keresnek fel azzal, hogy nehezen vagy egyáltalán nem tudnak aludni, a munkára koncentrálni, mindenhez közömbösen állnak hozzá vagy egyre kevesebb dolognak tudnak örülni. Azt mondja a közmondás, hogy a remény hal meg utoljára, de már nagyon sokan jöttek el hozzám, hogy már nincs miben reménykedniük. Hatalmas lelki terhekről mesélnek, amik már fizikális jelenléteket is produkálnak. Nagyon sok mindenről számoltak be, szinte felsorolni is nehéz lenne, de az erős szívveréstől kezdve, izom és fejfájás, imbolygás, állandó kimerültség, álmatlanság, este többszöri felkelés, erőtlenség, gondterhelt gondolatok minden miatt, rendszeresen visszatérő sírásinger, félelem, öröm érzet elvesztése, nyugtalanságig, stb., sok mindennel találkoztam.
Próbáltam a legtöbbször megemlített problémákat felsorolni és még tehetném jó pár soron keresztül. De inkább olvassátok egy vendégem fantasztikus történetét, aki mert kérni segítséget.
„Márciusban kerestem fel Attilát, mert az életem egy olyan szakaszát éltem, ami minden volt csak élet nem. Volt benne sok minden. Sírás, aggódás, levertség, fizikális gyengeség és egy hatalmas adag bizonytalanság, amihez még egy kis félelem is társult. Minden akkor kezdődött, mikor a szüleim, akik az idősebb korosztályhoz tartoznak, úgy nem döntöttek, hogy amíg nincs vége ennek a kialakult helyzetnek, addig távolságot tartanak mindenkitől. Legyen az akár rokon, barát, ismerős, ők nem jönnek ki a kapun. Az elején még próbáltam őket egy kicsit kimozdítani, de szépen lassan rám is rám ragadt ez az érzés. Félni mindentől és mindenkitől.
Feleség, anya, alkalmazott, nő és a szüleim gyermeke vagyok. Eddig is sok lábon kellett állnom, de most még bejött az életembe a szüleim miatti aggódás, a gyermekem egészsége és tanulása, stb. Biztos vagyok abban, hogy sok mindenki hasonló helyzetben van. Viszont amivel nem számoltam, hogy ez nem egy egyszerű folyamat! Ez nem olyan mint egy fejfájás, ami jön és majd megy! Ez itt van és bennem van! Bármit is csinálok, jön velem és mindenbe beleszól! Tudom, hogy úgy hangzik amit írok, mintha valami élőlényről beszélek, de ezt éreztem.
Aztán eljött az, ami szerintem oly sok ember életében. Ágynak dőltem és naponta hívtam a házi orvost, hogy éppen milyen állapotban vagyok! Nem jött ki! Nem küldött mentőt! Nem írt fel semmilyen gyógyszert. A férjemtől és lányomtól teljesen elszigetelődtem. Most már tudom, hogy ez mind – mind részese volt annak, hogy állandósuljon bennem egy állandó félelem. Nem volt konkrét alapja. Mindig abból táplálkozott, amit éppen csináltam, mondtam, gondoltam. Majd túl lettem a láz, az izomláz és az étvágytalanság háromszögén. Megkaptam azt a csodálatos kis „papírt”, amivel már megölelhettem a lányomat, férjemet és mehettem újra dolgozni. De valami megváltozott. Féltem megölelni a lányomat, férjemet! Szüleimmel csak online tartottam a kapcsolatot. A munkahelyemen kerültem a többieket. Sok apró és kevésbé apró negatív változás állt be a mindennapjaimba. Mikor már mindenen sírtam és állandóan fáradt voltam, akkor éreztem, hogy segítség kell. A kolléganőm, aki már járt Attilánál, mert állandóan azt érezte, hogy szomorú, elkeseredett, levert, reményvesztett, kedvtelen, elkeseredett. Szinte ugyan azokat mondta el, mint amik bennem is megvoltak. Telefonos egyeztetés után szinte rettegtem, hogy egy idegen emberhez és ismeretlen helyre kell majd mennem. De úgy voltam vele, hogy ezt most kell meglépnem, mert így nem lehet tovább élni.
Mikor találkoztam Attilával, akkor valahogyan azt éreztem, hogy ott és vele nyugodt vagyok vagy legalábbis elég gyorsan megnyugodtam. Ilyet már hosszú hetek óta nem tudtam érezni. Az elején sokat meséltem, hogy mi minden történt velem és, hogy éppen mi minden zajlik le bennem. Az, hogy pontosan mi történt a hipnózis alatt, azt most nem részletezem, mert az csak nekem szólt, viszont már a második alkalommal szabadnak éreztem magam. Még ott volt bennem ez az elkeseredett énem, de már nem volt olyan erős. A többi alkalommal is egy fantasztikus utat jártam be, ami olyan dolgokat, eseményeket érintett és feldolgozott fel, amik eszembe se jutottak! Kemény és aprólékos munkafolyamat volt minden találkozásunk. De most már itt vagyok, és múlt időben írom meg történetemet, ami fogva tartott. Nem tudom, hogy kiben mit vált ki ez a kaotikus helyzet, de ha lehetőségetek van rá, akkor merjetek segítséget kérni, éppen úgy, mint én! Köszönöm, hogy Attilához sodort az élet, mert tőle kaptam meg azt a segítséget, amire szükségem volt.”
Megjegyzések
Megjegyzés küldése