November 25! „Nők elleni erőszak megszüntetéséért világnap”

 

Kedves Ismerősök, Követők, volt és leendő Vendégek, Érdeklődők és Segítségkeresők! 

 

Mint azt sokan tudjátok, hogy a mai napon November 25-én van a „Nők elleni erőszak megszüntetéséért világnap”!

 

   

A munkám során számtalan olyan vendégem volt, akik saját magukon tapasztalták meg ennek a megnyilvánulásnak minden részletét. Találkoztam olyannal, aki éppen még benne volt egy ilyen folyamatban és olyannal, aki már évek óta ki tudott lépni ebből az ördögi elnyomásból, de még nem tudta maga mögött hagyni! 2018-ban keresett meg egy hölgy engem, mert nem tudott új életet kezdeni azok után, hogy sikerült kilépnie egy elnyomásokkal teli kapcsolatból. Sok idő kellett még ahhoz is, hogy érdemben tudjunk dolgozni a problémán, mert annyira próbálta eltemetni magában azokat a szörnyűségeket, amiket át kellett élnie éveken keresztül, hogy alig akart „visszatekinteni”! Miután a közös munkánknak köszönhetően sikeresen túljutott ezen az akadályon, akkor el tudta kezdeni élni azt az életet, amibe már benne lehetett a jókedv, a mosoly, a szeretet, az öröm, a bizalom! Az utolsó alkalommal, amikor találkoztunk, említette, hogy ő nem fogja megírni a történetét, mert hálás azért, hogy már túl van rajta! Pár napja viszont kaptam tőle egy emailt, amiben leírta életének azokat az éveit, amik miatt felkeresett engem és segítséget kért. Többszöri korrigálás és egyeztetés után (mert bizonyos részleteket nem tehetek fel egy blog oldalra) sikerült olyan formát adni a történetének, hogy az már megjeleníthető legyen! Ismerjétek meg Adélt (természetesen nem ez az igazi neve, mi ahogyan másé sem), aki olyan dolgokon ment keresztül, amit sokan csak a hírekben vagy filmeken látnak (hála Istennek)!

Több esetnél is sokkal finomabban lett megfogalmazva, mint ahogyan a valóságban megtörtént! Több helyen sok részlet ki lett törölve és elnagyolva!  

És ha érzel magadban egy kis erőt, hogy végig olvasd, akkor egy nagyon nem várt csavar vár téged!  

 

Kedves Attila!

Remélem, emlékszel még rám, bár elég régen találkoztunk! Lehet, hogy előszőr telefonon kellett volna felhívjalak, de úgy döntöttem inkább veszek egy nagy levegőt és megírom neked a 2000 – 2010-es éveimet. Tudom, hogy mindent tudsz róluk, de ezzel az írásommal szeretnék segíteni mindazoknak, akinek csak egy kicsit is, de meg kellett tapasztalnia az erőszak bármilyen formáját! Amennyiben még mindig úgy gondolod, hogy valamilyen formában tudok ezzel az írással segítséget nyújtani, akkor hozzájárulok, hogy felkerüljön az oldaladra!

Bárki, aki olvassa majd ezeket a sorokat és csak egy kicsit is magára, az életére ismer, annak szívből kívánom, hogy merjen segítséget kérni éppen úgy, ahogyan én is mertem kérni.

Azt még most a legelején el kell mondanom, hogy ez egy igen hosszú és aprólékos folyamat végeredménye. Lépésről lépésre zárt el engem a külvilágtól és mart el az ismerőseimtől, míg én nem éreztem azt, hogy mindenki elfordult tőlem és már csak őrá számíthatok. Mikor meg már állandó bántalmazásban éltem, addigra annyira megtört lelkileg és fizikálisan, hogy képtelen voltam a menekülésre! Szavakkal nem lehet elmondani, hogy milyen erős láncokat éreztem magamon, ami a tehetetlenség minden erejével fojtogatott. A félelem annyira lerántott az évek gondos munkája miatt, hogy a legkisebb menekülési szándékom csírája is elveszett valahol. Ezt kívülálló nehezen értheti meg, de sajnos azok, akik már egyszer belekerültek az elnyomásba, bántalmazásba, azok jól tudják, hogy miről is beszélek!     

   

2000-es év júniusában megismerkedtem életem szerelmével. Akkor még ezt láttam, éreztem, gondoltam, kívántam. A szüleimet és a húgomat pár évvel ezelőtt veszítettem el egy baleset során. Mivel én nem voltam hajlandó elmenni a húgom táncelőadására, ezért életben maradtam! Akkor sokan szerencsés kis angyalnak hívtak, bár akkor még senki sem tudta, hogy mi az, ami még előttem van! Húsz évesen, mikor senki, de senki sem volt körülöttem, akkor jött az életembe Zsolt. Nálam hat évvel volt idősebb. Kedvesen és türelmes férkőzött egyre közelebb hozzám, mígnem megkérte a kezemet és összeházasodtunk. Az elején minden a szokásos volt. Munka, munka, munka és szerelem! Egyszer csak beköszöntött az életünkbe egy kis pocaklakó! Igazán a felhők között éreztem magam a boldogságtól. Zsolt viszont itt kezdett megváltozni. Egyre távolságtartóbb lett és a végén már nagyon durván beszélt velem. Majd egyszer csak megütött, miután számon kértem, hogy miért viselkedik így velem és a leendő gyerekével. Szinte minden nap szidott mind a kettőnket. Mindenért minket okolt. Ha sütött a nap az volt a baj, ha esett, akkor az volt a baj. És persze minden miatt állandó veszekedések, szidások voltak. Már napi szinten fenyegetőzött és pofozott engem. Nem érdekelte a baba, a sírásom, a fájdalmam. Amikor el kellett otthonról mennem az orvosi vizsgálatokra, akkor mindig elkisért és biztosított afelől, hogy ha mást merek mondani, mint amit megbeszéltünk vagy jelezni próbálok az orvosnak a sérülések miatt, akkor nagyon megfog verni, ha hazaértünk. Az orvosnál mindig a gyengeségemre fogta a verés nyomait, hogy állandóan szédülök és elesek. Természetesen én mindig csak helyeseltem, mert nyomatékosan belém verte, hogy bármit is mondok, úgyis hazamegyünk, és ott már csak mi ketten leszünk. Ahogyan egyre nagyobb lett a kis pocaklakó úgy egyre kevesebbszer vert meg. Inkább a szidást, üvöltözést részesítette előnyben. Bár egyszer mikor a nyolcadik hónap végén jártam és nagyon felidegesítette magát azon, hogy biztosra veszi, hogy a gyerek nem tőle van, mert én félreléptem, akkor annyira nekem esett, hogy már a földön feküdtem, de még ott is bántott, ütött. Még a hasamat is érte a kegyetlenkedéséből és emiatt nagyon nagy fajdalmaim lettek. Még vérzés is volt, de nem engedett orvoshoz. Azt mondta, hogy „majd a wc-be fogom kipréselni magamból azt a halott szörnyeteget, amit stricim b.sz.tt belém”. Minden este némán és mozdulatlanul kellett feküdnöm, mert ha felébredt, akkor kaptam. Ilyenkor nem volt más választásom, mint imádkozni a jó Istenhez, hogy segítsen nekem. Tényleg már csak az imában bíztam, mert ahogyan az elején is írtam, az állandó terror és bántalmazás miatt eszembe se jutott a menekülés semmilyen formája. Elképzelni se mertem, hogy mi lesz akkor, ha megszületik a gyermekem! Mit fog akkor tenni velem, velünk. Lassan eljött az idő és elindult a szülés! Irdatlan bántalmazást kaptam, de csak szóban! Részletesen ecsetelte, hogy mit és hogyan fog velünk tenni, ha már hazahozhat minket a kórházból. Felkészített arra, hogy mivel több napig nem tud majd „hozzám érni”, ezért amint otthon leszek a picivel minden be lesz pótolva. Mikor bekerültem a kórházba, és elindult a szülés, akkor búcsú gyanánt két hatalmas pofont kaptam tőle még mielőtt bejött volna az orvosom, majd elment! A szülés közben én mindent kiordítottam, kisírtam magamból. Szavak nem jöttek ki a számon, csak fájdalom. Semmihez sem hasonlítható fájdalom szakadt ki belőlem. Az orvosom többször is kérdezte, hogy ennyire fáj vagy, hogy minden rendben van, de én csak sírtam és üvöltöttem! Biztos voltam benne, hogy mindent hall és hogy ezért nagyon sokat fogok kapni, de akkor és ott nem érdekelt! Csak egyszer, legalább egyszer ki tudjam adni magamból az egészet! Sírva és üvöltve elhatároztam, hogy történjen bármi is én mindent elmondok az orvosomnak és soha nem térek vissza hozzá! És talán ez az, ami segítségül szolgált nekem? Talán ezt hallhatta meg a jó Isten odafent? Mert a „búcsú” két hatalmas pofon volt az utolsó! Soha többet nem láttam a férjemet! Mire hazamentünk a kórházból addigra kipakolta a lakást és eltűnt! Közös életünk első pár éve a lányommal adományokból és segítségekből állt, de életem legszebb és legcsodálatosabb időszaka volt. De itt nem ért véget a kálváriámnak. Minden nap, minden órában marcangoló félelem gyötört, hogy mikor és hogy tér vissza az életünkbe. Nyolc év telt el, hogy eltűnt az életünkből, de mégis minden napomat, napunkat megkeserítette! Ekkor kértem újra segítséget Istentől és pár napon belül kaptam is. A munkahelyemen a vezetőség bejelentette, hogy havonta egy alkalommal jön a céghez egy hipnózis terapeuta, aki csoportosan fog foglalkozni velünk, általános dolgokkal kapcsolatban, mint stresszoldás, közérzet javítás. Így ismerkedtem meg Kósa Attila hipnózis terapeutával! Már az első alkalommal tudtam, éreztem, hogy ő kell nekem! Ő fog tudni segíteni! Olyan mintha egy igazán emberi emberrel találkoztam volna és biztos voltam benne, hogy a jó Isten küldte őt hozzám! A szünetben jeleztem neki, hogy szeretnék vele személyesen is beszélni egy borzalmas párkapcsolati problémáról. Mikor találkoztunk mindent elmondtam neki. Biztos valami földön túli erővel rendelkezik Attila, mert mindent megértett, amit mondtam neki, pedig én csak egy hatalmas sírásra emlékszem. De már itt tett egy kijelentést, amit nem értettem, de azt mondta, hogy majd az utolsó alkalommal fogja elmondani! Az első három alkalom után, több mint tíz év után aludni tudtam este! Már ettől a mennyországban éreztem magam. A további találkozásaink alkalmával egyre jobban el tudtam engedni mindazt, ami velem történt. Hosszú hetek múltak el és én mind egyre jobban és jobban tudtam élvezni az életemet. Mikor elérkezett az utolsó terápiás ülés, akkor azt kérdezte tőlem, hogy van-e valamit, amit szeretnék megkérdezni, megtudni? Mintha a lelkembe látott volna. Ott volt az a kérdés, amit feltenni se akartam. Lehetséges-e, hogy valamikor betoppan a volt férjem az életembe? Azért „volt” mert postán megkaptam a válási papírokat! Életem egyik legszebb napja volt! Erre azt mondta, hogy nem hinné, hogy vissza fog jönni hozzám! –Miért?- kérdeztem egyből vissza. A válasza igen meglepett. Azt mondta, hogy kb. fél éve volt egy férfi vendége, aki bántotta a feleségét és leendő gyermekét. És úgy döntött, hogy inkább elhagyja őket ahelyett, hogy a picit is bántaná! Nem tudta, hogy miért teszi, de mindig bántotta őket. Majd a szülésnél inkább elszaladt a gonoszsága elöl. Attila elmondta, hogy megoldották a problémát, ami miatt így viselkedett velem a volt férjem. Mivel Attila ugyanazt a sztorit hallotta két oldalról, ugyanazokkal a szereplőkkel és helyszínekkel, ezért tudta, hogy az élet mind a két félt hozzá küldte segítségért! A terápiám után több hónap is eltelt, mikor találkoztam a volt férjemmel egy szállodában. Csak álltunk egymással szemben, mire ő elsírta magát és elszaladt! Azóta se láttam, csak egy közösségi oldalon küldött nekem egy hosszú üzenetet, amiben elmondta, hogy volt egy terapeutánál és hogy már tudja, hogy mit miért tett! Nem kért bocsánatot. Azt írta, hogy erre soha nem kérhetne meg engem! Biztosított, hogy nagyszerű segítséget kapott és hogy soha többet nem fog visszatérni hozzánk! Ezt természetesen megosztottam Attilával is és megköszöntem mind hármunk nevében azt a csodát, amit értünk tett! Azóta már csak a lányom és én vagyunk az életemben!