Szégyen . . .

Üdvözlök Mindenkit!

Anikó vagyok és én is szeretném megosztani a történetemet. Úgy érzem, hogy talán segítségére lehet másnak is ha megírom, hogy mi történt velem.

Átlagosnak mondott családból származom. Apa, anya és egy nővér. Kertes házban laktunk, szép gondozott kerttel. Bölcsődébe és óvodába is jártunk a testvéremmel, így kezdtük meg anno az iskolai éveinket. Elég hamar elkezdtem könyvtárba járni, versmondó versenyekre készültem. Pár közeli szomszéd és család barát észre is vették, hogy milyen sokat vagyok iskolában ilyen fiatalon. Minden hétköznap könyvtárban voltam, tanultam és olvastam. Erre még rájött, hogy elkezdtem röplabdázni. Szinte minden hétvégén volt valami program. Versmondó verseny (az összesre jelentkeztem), edzések, versenyek. Lehet, hogy sokakban most felmerül az a gondolat, hogy a szüleim nyomására tettem, de én ezt magamtól csináltam. A családomat elvesztettem a 18. születésnapomon. És hogy miért? Mert ezért imádkoztam. Igen! Esténként kértem az Urat, hogy ha létezik, akkor vigyen el engem tőlük. Ezt oly formában kaptam meg, hogy az autóbalesetben csak én maradtam életben. DE ugorjunk egy kicsit az időben a mai napra. Pontosabban 2019 február 21-re. Ekkor jöttem rá, hogy miért tartok ott ahol vagyok. 18 éves korom óta egyedül vagyok. Igaz, keresztszüleimhez kerültem, de akkor is csak egy kis árva lettem. Befejeztem az iskoláimat, munkát kerestem. Viszont a „régi szokásaimtól” nem tudtam szabadulni. Valamit mindig csinálnom kellett. Valamit mindig bizonyítanom kellett. Azért mert a szüleim és a nővérem fiútestvért akartak. Ezt éreztették velem a hét minden napján, minden mondatukban, minden érintésükben. Ezért csináltam magamnak minden délutánra, szabad hétvégére elfoglaltságot. Ne kelljen hallgatnom, hogy mennyire csalódottak bennem. Mint a filmekben. Ha esett én tehettem róla. Ha sütött a nap, én tehettem róla. A születésnapomon csak fiús tortát kaptam, ajándéknak meg kisautókat. Ezeket rendszerint az oviban vagy iskolában elcseréltem, eladtam és vettem magamnak babát, plüss állatkákat. Persze ezeket el kellett otthon rejtenem. Volt, hogy megtaláltak egy babát, ekkor szidások órákon keresztül egy-két pofon társaságában, hogy ők nem egy lopós, hazug gyereket nevelnek. És persze minden szidásuk végén: a fiúval, akit kitúrtál innen, azzal jobban jártunk volna. Hát ezért imádkoztam én minden este sírva. Nekem nem volt soha esti mesém, anyai ölelésem, szülői jó éjt puszim, testvéri szeretetem. Viszont volt szidásom, verésem, sírásom és fájdalmam. Gyerekkorban kialakult gyomorfekélyem, amire a szüleim azt mondták az orvosoknak, hogy a sok verseny, edzés miatt történhetett. És hogy miért 2019. február 21-én jöttem rá mindenre. Mert akkor este a neten hallgattam egy álomba ringató meditációs zenét és közben végignéztem az életem útját az első emlékeimtől kezdve addig a napig. Nagyon megijesztett. Éreztem és hallottam mindent, amit az emlékeimben őriztem. Ekkor értettem meg, hogy amíg ezek odabent vannak, addig soha sem leszek szabad. Mindent az ő árnyékukban fogok csinálni. Egész este a netet bújtam és kerestem valami lehetőséget, hogy hogyan tudnám elengedni az emlékeimet. Így találtam rá a hipnózis terápiára, majd Kósa Attila hipnózis terapeutára. Másnap felhívtam és elmondtam, hogy mit és miért szeretnék. Kedves és megértő volt a telefonban ezért egyeztettünk egy időpontot. Mikor találkoztunk, akkor már az első perctől kezdve éreztem, hogy jó helyen vagyok egy jó emberrel. Nagyon megnyugtatott a kisugárzása, a beszéde, ahogyan kezelte a gondomat. Mikor meg hipnózisban voltam, akkor szabályosan felszabadultam. Fantasztikus érzés volt. Alig bírtam a könnyeimet visszafogni. A második alkalommal elkezdtünk dolgozni és én kezdtem megszabadulni minden számomra felesleges rossz emléktől, rossz tanult szokástól. A harmadik alkalommal olyan élményeket kaptam amikre egy kislány mindig is vágyik. Szeretetet, ölelést, simogatást, egy anyai puszit. Nagyon mélyen megérintett, de a változás már elindult, mert éreztem a változást magamban. ÉS NEM CSAK ÉREZTEM, HANEM HITTEM IS BENNE!!! A negyedik alkalommal rendeződtek az érzéseim, gondolataim a volt családommal és elengedtem őket. Brutálisan kemény volt, de fantasztikus érzés. Az utolsó hipnózis terápiás ülésen lezártuk a történteket, keretet adtunk mindennek. Azóta nem keresem a megfelelést, a tenni akarást, hogy másoknak bizonyítsak. csak élem már a saját életemet. És elfogadtam, hogy én is megkaphattam mindent amire szükségem van.