Rossz anya vagyok?!?!

Kedves Olvasók!

Nehezen és kicsit szégyellve érzem magam amiatt, amit most megosztok veletek. Hetekig gondolkodtam rajta, hogy megírjam-e történetemet, mert féltem a megvetéstől, a negatív kritikától és attól, hogy vannak akik ROSSZ anyának neveznek. Több alkalommal is felhívtam Attilát (majd lentebb megírom, hogy ő kicsoda) segítségért, aki mindig a tőle megszokott kimértség és megmagyarázhatatlan vidámság keverékével segített megtalálnom a választ. 

Az Én történetem:

2016 július 7-én reggel 6 óra 38 perckor adtam életet Emma (nevezzük most így és remélem, hogy megértik, miért nem az igazi nevét írom meg) kislányomnak. Minden a lehető legtökéletesebben alakult. Egészséges és gyönyörű baba volt. Olyan, aki nem felsírt a születése közben, hanem elmosolyodott (ezt fénykép is igazolja). A férjem mindenben segített, támogatott, állandó készültségben volt (tehát rá számíthattam). Minden rendben haladt, egészen addig, amíg haza nem mentünk. Már az első éjszakám is nagyon zaklatott volt. Szinte napról napra nőtt bennem a feszültség és azt éreztem, hogy „NEKEM EZ NEM JÓ”! Amikor Emma aludt és a férjemmel ketten voltunk, akkor nagyon gyorsan megnyugodtam és szinte a helyén éreztem a dolgokat. De amint felébredt Emma, máris úrrá lett rajtam egy érzés, ami folyamatosan azt sugallta, hogy ez nekem nem jó, ezt nem akarom. Ahogyan teltek a hetek, úgy erősödött bennem ez az érzés. Kb. a második hónap végénél már csak gépiesen csináltam a lányommal kapcsolatos teendőket. Etettem, tisztába raktam, fürdettem. Itt ki is merült szinte minden. A férjemmel elkezdtem távolságot tartani. Mindig kifogásokat keresetem, hogy miért nem beszélgetünk, miért vagyok ennyire csöndes, stb. Teltek a hónapok és már ott tartottam, hogy szabályosan menekültem a lányom elől. Az anyatejet lefejtem és a férjemnek adtam cumisüvegbe, hogy etesse meg, de ennél többet nem tettem érte. Ha elmentünk valahova, akkor nem toltam a babakocsit, nem vettem a kezembe, csak ha egyedül voltam vele és nagyon muszáj volt. Mikor már totyogott és elindult felém a lakásban, akkor én átmentem a másik szobába, hogy ne akarjon hozzám jönni. 

Tudom és most már tisztában vagyok vele, hogy szinte kegyetlenség, amit a saját lányommal tettem, de akkor még nem tudtam és fel sem fogtam, hogy mi megy végbe bennem és, hogy pontosan mit csinálok. 

A férjem szülei és Édesapám (Édesanyám már nincs közöttünk, születésemnél meghalt) is többször próbáltak velem beszélni, de ideges lettem és ordítva a fejükhöz vágtam, hogy engem mindig csak bántanak! Egyedül a férjem tudott nagy ritkán kizökkenteni ebből az állapotból. Emlékszem ilyenkor mintha ismét szerelmes fiatalok lettünk volna. Mindenről tudtunk beszélni idegeskedés és veszekedés nélkül. Amikor a lányunk került szóba, akkor én egyszerűen azt válaszoltam, hogy nem vagyok még felkészülve az anyaságra, nem tudom, hogy mit kéne még csinálnom. 

Közeledett a lányom 1 éves szülinapja, amikor a férjemtől azt kaptam ÉN ajándékba, hogy ők ketten elmennek egy délutánra. Kezdtem örülni, hogy végre egyedül, és azt csinálhatok amit akarok. De a férjemnek volt egy kikötése és ehhez ragaszkodott. Mondta, hogy az egyik munkatársnője említette, hogy volt hipnózis ülésen, és hogy sokat segített neki. Fel is hívta még aznap Kósa Attilát és elmondta, mi a probléma. Attila azt mondta, hogy ha önszántamból elmegyek hozzá, akkor szerinte meg tudjuk oldani a kialakult helyzetet.

Nagyon, de nagyon nem akartam elmenni. Nekem semmi bajom nincsen. Engem ne kezeljenek úgy, mint egy beteget. Ilyen gondolataim voltak. De a férjecském tudta, hogy mivel tud rávenni. Megígérte, hogy minden egyes alkalommal, mikor elmegyek, akkor plusz két délután csak ő fog foglalkozni a lányunkkal. 

KEGYETLENÜL hangzik, tudom és tisztában is vagyok vele már, de akkor még csak az járt a fejemben, hogy egyedül legyek.

Emlékszem, hogy az első alkalommal nagyon megnehezítettem Attila munkáját. Kívülről nézve szerintem egy nagyon gonosz boszorkány voltam. Ennek ellenére Attila kitartóan, határozottan és kedvesen terelgetett engem. Odáig jutottunk az első alkalommal, hogy „megfürödhettem a bátorság és önbizalom medencében”. Ez egy olyan hipnózis gyakorlat, ami CSODÁKRA képes (de tényleg)! Hazafelé menet végig sírtam a taxiban. Úgy sírtam, mint aki a világ összes anyukájának a fájdalmát szeretné magából kisírni. Otthon a férjem nem kérdezett semmit sem. Csak annyit kért, hogy ha magamtól akarok beszélni a történtekről, akkor szívesen meghallgat. Egy árva szót sem szóltam. De ami a lényeg, az az, hogy egész este ott ültem a lányom ágyacskája melletti kanapén és néztem. Így visszagondolva, akkor ismerkedtem meg vele. Másnap eljött az „első szabad napom”. Nem mentem sehova, csak kiültem a kocsinkba és bámultam a világot. Elérkezett a következő hipnózisülés. Na itt elszabadultak az indulatok és az érzelmek. Volt sírás, nevetés, kiabálás, öröm és düh. Így visszagondolva nem lehetett könnyű Attilának. Ismét egy hipnózis gyakorlat következett. Meg kellett rendeznem a saját életemet hipnózisban (higgyétek el, ez sokkal nehezebb mint aminek elsőre tűnik). Külsős szemlélőként kellett végignéznem az életemet. Amikor az engem alakító színész automatikusan felveszi a síró lányomat, nekem meg mondanom kellett, hogy ne vedd fel, hiszen az életben én se vettem fel. Ezek igazán kemény és idegpróbáló felismerések voltak. Érzelmileg, lelkileg ismertem fel és jöttem rá, hogy mi történik körülöttem. A következő megválaszolatlan kérdés már csak az volt, hogy miért? Erre „várnom” kellett a negyedik ülésig. Ott megértettem, hogy azért nincsenek anyai érzések bennem, mert én sem kaptam. Nem volt anyukám. Nem volt női példaképem. Édesanyám halála után apukám nem keresett magának társat. Egyedül nevelt fel. Egyedül férfiként. Mindent megtett értem. Tisztességes és becsületes nevelést kaptam tőle. Csak anyát, anyai érzéseket, törődést és anyai feladatok elvégzésre való útmutatást nem kaptam. De ahogyan sok mindent megértettem, úgy sok mindenre rá is jöttem. Nem kell ahhoz Isteni csoda, hogy valakiben legyen anyai érzés a gyermeke iránt. Elég, ha az ember felismeri és elfogadja az új szerepkörét. Nekem kellett ehhez egy kicsi segítség, egy olyan embertől, aki úgy robban be az életembe, mint derült égből a villámcsapás. Tudom ez közhelyesen hangzik, de igen is így tudom a legjobban leírni, hogy Attila mit tett értünk. 

Összesen nyolc alkalommal voltam Attilánál. Minden egyes alkalommal olyan dolgokat tudtam meg magamról, az életemről, amit nem hittem el, nem akartam elhinni még a férjemnek sem. Az életünk olyan fordulatot vett a nyolc hipnózisülés után, amit csak nehezen lehet leírni. CSALÁD LETTÜNK! 

És Attila is ezt tanácsolta nekem, mikor felhívtam. Azt mondta, hogy ha szerintem ezzel tudok segíteni másoknak, akkor tegyem meg. Köszönöm Attila a segítséget. Bár ez nem is jó szó arra, amit kaptunk tőled. És ha egy baráti összejövetelen beszélgetés közben hallom, hogy valakinek segítség kell, akkor már én is tudom, hogy kihez kell irányítanom.

Kedves Olvasó!

Ha idáig is elolvastad, akkor döntsd el magad, hogy rossz anya voltam vagy egy ember, akinek segítség kellett.