Nyolc év is kevés!

Nyolc év is kevés volt, hogy őszintén beszéljünk!

Lehetne ez egy filmnek a címe is, amit az élet rendezett. Én Emese vagyok, 34 éves, feleség és anya. A férjem Levente 35 éves (természetesen nem ez az igazi nevünk, mert mint előttünk már jó páran megírták a történetüket álnéven, ezért mi is ezt tesszük). Van egy csodálatos lányunk és boldogak vagyunk így hárman. Utólag visszatekintve kb. a lányunk születésénél kezdődhettek a ki nem mondott mondatok gyülekezése. Éltük az életünket. Dolgoztunk, neveltük a lányunkat, nyaralni mentünk, fizettük a csekkeket, stb. Viszont egy valami kezdett ellaposodni, rutinszerűvé válni az életünkben. Ez nem volt más, mint a szexuális életünk. Szinte minden héten szerdán és szombaton este a lányunk elalvása után történt meg. Gyorsan, egyszerűen, majdhogynem rutinból és gépiesen. Pedig voltak bennem, bennünk érzelmek, csak nem adtuk ki magunkból. Nem kérdeztük meg egymástól, hogy minden OK? Ez most jó neked? Mit szeretnél, hogy legyen? Nem volt semmi változatosság. Úgy gondoltuk, hogy ha maradunk a megszokottaknál, akkor minden rendben. Ez odáig vezetett, hogy az együttlétek alatt teljesen kikapcsoltam és „elvoltam” a fantázia világomban. Ott minden megtörtént velem amire vágytam. Az elmém, lelkem ott kiélte magát, míg a testem a való életben kapott „valamit”. Mint kiderült a férjemnél is hasonló volt a helyzet. Az egyik ilyen szokásos összebújás után nagyon szégyelltem magam amiatt, ami gondolatban történt velem. A férjem nem szerepelt a fantáziámban, csak „magammal foglalkoztam”. Eddig mindig ott volt velem és azt csinálta, amit szerettem volna, de most nem. Úgy éreztem, hogy most olyan messzire kerültem tőle, mint még soha. Kértem, hogy beszéljük, mert ez így nem mehet tovább. Láttam rajta, hogy ő is mint egy „robot” teszi a dolgát és kész. Leültünk beszélni, de nem mert egyikünk se megszólalni. Csak néztünk jobbra balra, passzoltuk egymásnak a labdát. Nagy nehezen eljutottunk odáig, hogy nem élvezzük a szexet mert mást és másképpen szeretnénk. De hogy valójában mit is, azt nem mertük elmondani, mert NYOLC ÉV HÁZAS ÉLET IS KEVÉS VOLT AHHOZ, HOGY ŐSZINTÉN BESZÉLJÜNK! Abban egyet értettünk, hogy magunktól nehezen fogunk megnyílni, ezért segítséget kerestünk a neten. Így találtunk rá a hipnózisra és Kósa Attilára. Sokat olvastunk a témában. Emailt írtunk neki, beszéltünk vele telefonon. Nagyon készséges volt, ezért úgy döntöttünk, hogy felkeressük. Az első találkozáskor külön – külön mentünk hozzá, hogy gátlások nélkül (ha tudunk) beszéljünk mindenről. Majd mind a ketten egyszerre is mentünk és együtt voltunk egy hipnózisülésen. Fenntartások, előítéletek és gátlások nélkül vettük tudomásul és értettük meg, hogy mit szeretne a másik kapni, érezni az összebújások alkalmával. Mikor „visszajöttünk”, akkor olyan érzésünk volt, hogy mintha a világ nyílt volna ki előttünk. Azóta a közös „időtöltés” már boldog, élvezetes és tartalmas. Köszönjük Mi is, hogy megkaptuk a segítséget, amire szükségünk volt.