Ki nevel a végén?

Kedves Olvasóim, Látogatóim!

Először is szeretnék köszönetet mondani mindazoknak, akik követnek és töretelen bizalmat szavaztak nekem a munkámban. Mint tudjátok, időről időre megosztok pár érdekes és elgondolkodtató történetet. A következő pár sort azért írom meg nektek, mert szerintem igenis van helye az oldalon, van mondanivalója és van olyan üzenet tartalma, amin igenis érdemes elgondolkodni!!! 

Nemrég felkeresett egy anyuka, hogy kisfia (ált. iskola első osztály) viselkedése megváltozott nem a megfelelő irányba és szeretné elhozni hozzám a fiúcskát, hogy megtudjuk, mi van a változás hátterében. A telefonos beszélgetésünknél már jeleztem az anyukának, hogy elég fiatal még a gyerek a hipnózishoz, de mivel magam is apuka vagyok, ezért rábólintottam. Meg is érkeztek a megbeszélt időpontra. Az elején, mint mindig beszélgetés, beszélgetés, beszélgetés. A kisfiú olyan igazi kis elevenfajta. Nem rossz, nem szemtelen, de látható volt, hogy 1 percet is alig tud nyugodtan ülve maradni. Mikor már az anyuka a második csokit adta neki, hogy legalább addig nyugton maradjon, megkérdeztem, hogy ez egy bevett szokás a gyereknevelésben?  A válasz azonnal jött. Legalább van két percünk. Amint a csoki elfogyott és a csomagolás a padlóra került (megjegyzem a szemetestől kb. 20 cm távolságra) újra kezdte a nyűgösködést. Szóltam a gyerkőcnek - Látom, hogy unatkozol, ezért amint bedobod a szemetet a kukába máris veled foglalkozok és csinálunk egy jó kis játékot. NA KÉREM SZÉPEN. Ha láttatok már gyerek arcon hatalmas kérdőjelet, akkor azt szorozzátok meg vagy 1000-el és akkor talán, de csak talán, lesz valami elképzelésetek, hogy a fiúcska milyen kifejezéssel nézet rám. Mint akihez idegen nyelven szóltak hozzá. Teljesen látható és érezhető volt, hogy nem tudja és nem ÉRTI, hogy mit akarok tőle. Pár másodperc eltelte után anyuka szólalt meg, hogy Áron (nevezzük így) nem szedi fel a szemetet, NEKI NEM KELL!. NA erre az én arcom vette fel a kérdőjelet. De legalább egy nagyon kemény és intenzív bepillantást kaptam a család életébe. Gondoltam vigyük tovább ezt a fonalat. Kérdeztem, hogy segíteni szokott otthon? Esetleg elpakolni? Anyuka nem tudott még válaszolni se, mert Áron gyorsan és indulatosan a következőt válaszolt: takarítson a cseléd anyád én nem fogok. Erre igazán kérdőjel alakú lett a fejem. De a fiún látni lehetett, hogy ez nála egy teljesen normális válaszadás volt. Ekkor anyuka szólalt meg, hogy na, itt a probléma és nem tud mit kezdeni vele. Elmondása szerint nem az iskolába tanulta, hanem már régen (7 éves gyerekről beszélünk) így viselkedik. Ezért is jött el hozzám, hogy „változtassam meg” a viselkedését, mert már képtelen hatni a fiára. Innentől kezdve már nem is a gyerekre figyeltem, hanem az anyukára. Látni lehetett rajta, hogy teljesen kicsúszott az irányítás a kezei közül. Áron megszerezte anyuka telefonját és játszani kezdett vele. Ekkor egy sor kérdést tettem fel neki, de mindegyikre a válasz, „ á ezt nem szoktam csinálni”. Itt már láttam, hogy a fiú kontroll nélkül nőtt fel és nem ismeri a nem, kérem, köszönöm és hasonló szavakat. A fegyelmezés szinte teljes hiányában nőtt fel. Persze, hogy így viselkedik, ha életében nem kapott még olyan visszajelzést, hogy ez vagy az helytelen. Ezeket szépen sorba vettem az anyukával, aki szemmel láthatóan egyre idegesebb lett. Látni lehet rajta, hogy idegesíti a saját kudarcával való szembesülése. A végére már a hangját is fel-felemelte, mikor megpróbált védekezni, magyarázkodni. De bármit is mondott, mindig rádöbbent, hogy milyen is legyen annak a gyereknek a viselkedése, akinek nem szabtak határokat. Amikor már nem tudott mit mondani, akkor feltette azt az egy kérdést, amivel elmondta, hogy mekkora gondban is van: „Akkor megneveli a fiamat vagy nem?” A válaszomon igazán meglepődött. -Nem nevelem meg, de neked tudok segíteni, hogy te mint anya hogyan neveld a fiadat! Tudok segíteni, hogy erősebb-, határozottabb-, bátrabb-, és kitartóbb legyél anyaként és ezzel te magad tudod majd NEVELNI a saját gyermekedet. A választ már előre borítékolni lehetett. „Köszönöm a nagy semmit”! Kezembe nyomta tiszteletdíjamat és maga után húzva a gyereket, köszönés nélkül elmentek.

Pár percig ültem és a történteken gondolkodtam. Nem a következő pár év járt a fejembe, hanem az az időszak, amikor majd Áron kamaszodik, tinédzser korszak és majd később neki is lesz majd gyereke, akit nagy valószínűséggel az otthonról hozott minták alapján fog majd felnevelni.

Köszönöm, hogy megtiszteltél figyelmeddel. További szép estét mindenkinek.

Üdvözlettel,

Attila