Egy anya. Ezer szerep.

Sziasztok! 

A következő történetet szeretném megosztani veletek.

Anett (kitalált név) saját élményeit írta le nekem arról, hogyan távolodott el évek alatt önmagától, és hogyan talált végül újra vissza ahhoz a nőhöz, aki mindig is ott élt benne.

                                                                     

 

„Azt hittem, ezt is kibírom…”

Sokáig azt hittem, hogy az az élet rendje, hogy egyedülálló anyaként egyszerűen ennyit kell bírni. Hogy reggeltől estig rohanni természetes. Hogy mindenki más fontosabb nálam. Hogy először mindig a gyerek, aztán a munka, aztán a számlák, a bevásárlás, a mosás, a főzés, a takarítás, az ügyintézés, a ház körüli teendők és valahol a sor legvégén talán én is következem. Csak mire odaérnék, addigra már teljesen elfogy az erőm.

A kívülállók sokszor csak annyit látnak, hogy "ügyesen megold mindent". Azt már kevesen látják, hogy egy egyedülálló anya valójában hány ember szerepét próbálja egyszerre betölteni. Egyszerre kell szerető, türelmes, megértő édesanyának lennem, ugyanakkor nekem kell meghúzni a határokat is, következetesnek lenni, amikor arra van szükség. Nekem kell biztonságot adni, vigasztalni, bátorítani, meghallgatni, miközben sokszor én magam is arra vágyom, hogy valaki engem hallgasson meg. Hiszen mit is gondolhat rólam a gyermekem, ha én vagyok egyszemélyben a jó és a rossz „zsaru”.

Ha elromlik valami otthon, megoldom. Ha ki kell cserélni egy égőt, összeszerelek egy bútort, be kell vinni az autót szervizbe, intézni kell a hivatalos ügyeket, vagy éppen egy váratlan problémát kell megoldani, azt is én csinálom. Nincs kinek átadni. Nincs kire rábízni. Minden döntés, minden felelősség az én vállamon van.

És közben ott van a munka is. Teljesíteni kell. Mosolyogni kell. Határidőket tartani. Aztán rohanás az óvodába, különórák, bevásárlás, vacsora, lecke, fürdés, altatás. Majd, amikor végre csend lesz a lakásban, akkor kezdődik a második műszak. Mosógép, rendrakás, előkészülés a következő napra. Mire lefekszem, sokszor már arra sincs erőm, hogy végiggondoljam, hogy én hogy vagyok valójában.

A legrosszabb mégsem a fizikai fáradtság volt. Hanem az, hogy lassan teljesen eltűntem a saját életemből. Észre sem vettem, hogy hónapok, majd évek teltek el úgy, hogy magammal szinte egyáltalán nem foglalkoztam. Ha maradt egy kis időm, azt is a gyerekre fordítottam. Ha maradt egy kis pénzem, inkább neki vettem valamit meglepit. Ha választani kellett, hogy ő pihenjen vagy én, természetesnek volt, hogy mindig őt választottam. Idővel már természetesnek vettem, hogy az én igényeim, érzéseim, álmaim és vágyaim mindig háttérbe kerülnek.

Aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy már nem emlékszem, milyen érzés felszabadultan nevetni. Milyen érzés nyugodtan meginni egy kávét. Milyen érzés úgy lefeküdni este, hogy nem zakatol a fejem száz különböző problémán. Folyamatos készenlétben éltem. Minden nap csak túlélés volt. Kívülről erősnek látszottam, de belül viszont egyre inkább azt éreztem, hogy elfogytam.

Nőként is elveszítettem önmagamat. Már nem láttam azt a nőt a tükörben, aki valaha tele volt álmokkal, tervekkel és önbizalommal. A volt férjem elutasítása mély nyomot hagyott bennem. Bár próbáltam erősnek mutatni magam, valahol mélyen elkezdtem elhinni, hogy talán tényleg kevés vagyok. Hogy már senki nem fog rám nőként tekinteni. Hogy az én történetem már csak a túlélésről fog szólni.

Mikor eljutottam arra pontra, hogy „eddig bírtam”, addigra már tényleg egy robot voltam. Az döbbentett rá arra, hogy segítséget kel kérnem, hogy a gyermekemet úgy öleltem meg, hogy a mosoly mögött nem volt érzés. Csak egy berögzült és jól megtanult cselekedet. Ez a felismerés úgy csapott arcon, hogy éreztem a helyét.

Egy barátnőm segítségével találtam rá Kósa Attila hipnózis terapeutára. Azt mondta, szerinte itt végre nem csak a tüneteimet fogják nézni, hanem engem is. Őszintén szólva már nem sok reményem volt, de úgy éreztem, adok magamnak még egy esélyt.

Ma már tudom, hogy életem egyik legjobb döntése volt.

Nem egyik napról a másikra változott meg minden. Inkább úgy éltem meg, mintha minden alkalommal letehettem volna egy-egy olyan terhet, amit évek óta cipeltem. Lépésről lépésre könnyebb lett a lelkem. Egyre nyugodtabban reagáltam a nehéz helyzetekre. Már nem éreztem azt, hogy minden problémát azonnal egyedül kell megoldanom. Visszatért a türelmem, a mosolyom mögött anyai és szeretetteljes érzések voltak.

És ami talán a legnagyobb változás volt, hogy újra elkezdtem nőként is látni magamat. Már nem a múltam határozta meg az önértékelésemet. Már nem az elutasítás mondta meg, mennyit érek. Egyre inkább éreztem, hogy ugyanaz a szerethető, értékes és érzékeny nő vagyok, aki mindig is ott volt bennem, csak hosszú éveken keresztül a rengeteg felelősség és fájdalom alatt szinte teljesen elveszett.

Ma is egyedül nevelem a gyermekemet. A feladataim sem lettek kevesebbek. Az élet sem lett egyszerűbb. De én már egészen másképp vagyok jelen benne. Már nem csak túlélni szeretném a napokat, hanem már meg is élem őket. Megtanultam, hogy segítséget kérni nem a gyengeség jele, hanem éppen ez a legnagyobb erő. Mert egy édesanya akkor tud igazán adni a gyermekének, ha közben saját magából is marad valami. És ma már végre marad.

 

 

Hipnózis ülésre bejelentkezés/érdeklődés:

Kósa Attila

+36707767937