Élet? Kurva?

 

Szia Attila!

Remélem emlékszel még rám, mert én még igen és nem is foglak soha elfelejteni. Neked köszönhetem, hogy nem lettem öngyilkos és hogy apukám még sokáig velünk tudott maradni. Két dolog miatt is döntöttem úgy, hogy megírom én is a közös történetünket. Az egyik, mert olvastam az oldaladon annak a vendégednek a történetét, akit a szülei rendszeresen bántalmaztak. Elgondolkodtam, hogy vajon mi lett volna az én reakcióm abban a szituációban, ha engem „neveltek” volna így a szüleim? Vajon akkor én hogyan döntöttem volna? Vajon találkoztunk volna? Lehet, hogy fel se kereslek, mert teljesen más kapcsolatom lett volna a szüleimmel. A másik dolog az az, hogy a két ünnep között egy bárban voltam a barátnőimmel és a másik asztalnál arról beszélgetett pár hölgy, hogy az egyikük férje kurvához járt és lebukott vele. Majd hosszan és megalázóan ócsárolták azt az hölgyet, akivel a férj lefeküdt. Persze arról nem szólt a másik asztal beszélgetése, hogy a férj miért döntött úgy, hogy kurvához fordul. De nem is érdekel. Annyira dühített, hogy milyen megalázó és teljesen valótlanokat állítanak erről a tevékenységről! PL.: könnyű pénzkeresés, semmi másra nem jók, ezt bárki megtudja csinálni nem kell hozzá sok ész, üresfejű libák, és még sorolhatnám. Annyira szívesen elmagyaráztam volna nekik, hogy azért vannak, akiknek teljesen más áll a háttérben! Hogy vannak, akik igenis nem üresfejűek, mert tanultak! Akiknek muszájból kell (és nem azért, mert valaki arra kényszeríti, bár olyan is van sajnos)! Pár napig eléggé benne volt a fejemben az az este. De akkor bele is kezdek az elejéről, hogy mások tuják, hogy nem csak üresfejű, semmirekellő kurvák vannak a világon.

                                                                

Kedves Olvasó!

 

Anikó vagyok és én 2016-ban kerestem fel Attilát, mert egy olyan életfolyamatban voltam, amit már nem bírtam. Tudtam, hogy ha benne maradok, akkor vagy beleőrülök vagy megölöm magam vagy apukám hal bele. Jó kis kártya leosztás volt és nem én osztottam a lapokat. De akkor menjünk még egy kicsit vissza az időben. A középiskola után próbáltam elhelyezkedni, de nem igazán voltak kiemelkedő lehetőségeim egy alap érettségivel a zsebemben. De pár év próbálkozás után megtaláltam az utamat és vissza is ültem az iskolapadba. Majd ugrás az időben és 2011-et írunk és majdnem már egy éve dolgoztam egy olyan munkahelyen és beosztásban, amire mindig is vágytam. A gyakorlati időszakomat is itt töltöttem és hihetetlen lendületet tettem minden munkanapomba, mert tudtam, hogy én itt akarok majd dolgozni. Az utolsó gyakorlati napokban a cégvezető és a HR vezető behívtak egy beszélgetésre, ahol jelezték nekem, hogy nagyon megvannak elégedve a munkámmal és ha komolyan gondolom, akkor a diploma megszerzése után várnak vissza. Életem egyik legszebb mondatai voltak. A könnyeimmel küszködve mondtam köszönetet, de utána a mosdóban elsírtam magam. Majd 28 évesen a friss diplomámmal a zsebemben jelentkeztem a cégnél, ahol már vártak! Az akkori beszerzési vezető magához vett és négy hónap múlva a helyettesének léptetett elő a vezetőség. Nagyon nagy kihívás volt, de tudtam, hogy megfogom tudni lépni. És így is lett! Azt a munkakört mintha nekem, a tudásomnak, a személyiségemnek, a precizitásomnak találták volna ki. Nem volt olyan, amit ne tudtam volna megoldani. A munkatársaimat én válogathattam meg és mindenki szeretett velem és az én csapatomba dolgozni. Nem voltam csoda gyerek. Minden nap kőkeményen dolgoztam, hogy minden rendben legyen. De a helyemen voltam és meg is akartam tartani. És ahogyan a filmekben is szokott lenni, egy szokásos munkanapon, mikor senki se számított rá, akkor csapott le a villám a derült égből. Anyukám hívott, hogy apu rosszul lett és mentővel kórházba szállították. Rohanni akartam hozzá, de azt mondta, hogy most még felesleges, mert még csak most értek be a mentővel és még csak a vizsgálatokra várnak. Megígértettem vele, hogy azonnal hívjon, ha bármi van. De nem hívott és eltelt a nap. Munka végeztével rohantam a kórházba és anyu egyedül ült a folyosón. Nagyon fáradtnak tűnt és nehezen, lassan beszélt. A nap végére teljesen elfáradt és szinte semmit sem ivott egész nap. Azt azért tudni kell, hogy a szüleimhez későn érkeztem, nagyon szegények voltak. Mind a ketten munkáscsaládból származtak és nekik csak az általános iskola adatott meg, mert a szüleik szerint azután dolgozniuk kellett. Tisztességgel és becsülettel dolgoztak ugyanazon a munkahelyen. Mire én dolgozni kezdtem, addigra mind a ketten nyugdíjba mentek már pár éve. Apu még dolgozott egy kicsit a nyugdíj mellett, hogy a tanulmányaim alatt tudjon kicsit jobban támogatni. Szóval! Anyuval estig ültünk a folyosón mire jött az orvos és közölte, hogy apunál egy igen ritka betegséget diagnosztizáltak. És ahogyan szokott lenni közölte, hogy vannak jó és kevésbé jó hírek. Közölte velünk, hogy ennek a betegségnek két fajta változata van. Az egyik pár hónap alatt leépíti az ember szervezetét és vége mindennek. A másik változatra meg van gyógyszer, amivel teljesen kordában lehet tartani ezt a fajta betegséget. Ha rendszeresen szedi a gyógyszert, akkor ez a betegség képtelen bármiféle leépülési folyamatot elindítani. De mivel ez egy igen ritka betegség, ezért a gyógyszer nagyon drága. Annyira drága, hogy az én akkori vezető helyettesi fizetésemet is meghaladta. És ezt minden hónapban szedni kellene. A szüleim nyugdíjasok voltak. Kettőjük nyugdíja nem tette ki a havi gyógyszer árát. Teljesen összetörtünk anyuval. Csak robotokként hallgattuk, amit az orvos mond, de nem reagáltunk rá. Csak a teljes kétségbeesés és kilátástalanság kavargott bennünk. Miután az orvos magunkra hagyott, hogy gondoljuk át, hogy mit és hogyan döntünk a történtekkel kapcsolatban. Emlékszem, hogy nekem az volt az első mondatom, hogy ez most komoly? Mégis mi a fenét kéne eldönteni. Azt, hogy az apukám haljon meg pár hónap múlva mert nincsen pénzünk megvenni a gyógyszert? Abban anyuval megegyeztünk, hogy apunak nem fogunk mindent elmondani, mert ismerjük! Tudjuk, hogy az első alkalommal hamarabb költözne el innen a földről, mint ahogyan eljönne az ideje (még Te fogalmaztad meg így a halált Attila, azóta én is így említem). Mivel apu még jó pár napig a kórházban maradt megfigyelés alatt, ezért lett egy kis időm, hogy valamit kitaláljak. Hiszen a szüleim képtelenek lettek volna előteremteni minden hónapban azt az összeget. Persze, hogy volt egy kis megtakarításuk. Persze, hogy lehetett volna hitelt felvenni. Rokonoktól is lehetett volna kérni.  DE! Azok az összegek meddig tartottak volna ki? Utána? És apu abban pillanatban mindenről tudna, hogyha ezek közül bármelyiket is megléptük volna. Valami más kellett! Első este csak sírtam anyuéknál a nappaliban, mert egyikünk se akarta a másikat egyedül hagyni. Én kivettem pár nap szabit, amit a vezetőség azonnal engedélyezett. Szinte minden percet reggeltől estig a kórházban töltöttünk anyuval és semmit sem mondtunk apunak. Az orvosát is erre kértük és mondtuk neki, hogy majd mi akarjuk közölni vele, amit megértett, de jelezte, hogy nem hallgathatja el a teljes igazságot és nem is fogja. A következő este éreztem, hogy cselekednem kell! Laptop az ölembe és irány a Google, hogy mit ad ki arra a keresésre, hogy fiatal lány gyors pénzkeresési lehetőség. És igen. Mindent kiadott, ami most neked is kedves olvasó az eszedbe jutott. Csakhogy nekem ezek a találatok között kellett megtalálnom azt, amelyikkel életben tartom az apukámat. És még mielőtt elítélnél, hogy biztos lehetett volna másik utat választani, akkor most figyelmesen olvass kérlek tovább. Napjaim voltak arra, hogy az első adag gyógyszert megvegyem. Napjaim! Persze, azt meg tudtam venni, de mint említettem éppen, hogy elkezdtem dolgozni. Nem voltak milliós megtakarításaim. És négy hét múlva újra meg kellett vennem! És újra és újra és újra és újra! Egy ügyvéddel is beszéltem, aki orvosi területen dolgozott. Lehetett kérvényeket küldeni, meghallgatásokra járni, stb… Ha lenne is bármi esély (nincs), hogy anyagilag segítséget kapjak, az nagyon sok idő lenne eljutni odáig. Nekem meg nem volt időm. Pont az, ami egyáltalán nem volt. A kifizetett gyógyszert apu megkapta és látványosan jobban lett. Mondta az orvosa, hogy ez így is fog maradni, ha minden hónapban megkapja a gyógyszert. Hát akkor nézzük csak meg pontosan, hogy mit is adott ki a Google kereső! Egyszerűen fogom megírni: prostitúció és pornófilm forgatás. A filmes szerepeket abban a pillanatban mellőztem, mert nem akartam, hogy bármilyen módon is tudomást szerezzenek az új munkámról. Rengeteg oldalt, blogot, írást, cikket olvastam el az éjszaka folyamán. Reggelre már kész döntés volt bennem. Kurva leszek, hogy apukám élhessen! Tudtam, hogy a legkisebb esélyét sem akarom megadni annak, hogy ez visszajusson a magánéletemre, a szüleimhez, rokonaimhoz. Ezért csak külföldi „munkalehetőségek” jöhettek szóba. Nem is tudtam, hogy ennyi hirdetés van ezen a területen. Honnan is tudhattam volna, hiszen nem is kerestem, gondolkodtam soha ilyen munkában. Másnap este anyut leültettem és egyetlen nagy lélegzetvétellel elmondtam neki, hogy mit fogok csinálni és hogy hogyan. Mindent elterveztem egyetlen éjszaka alatt. Felmondok a munkahelyemen és külföldre megyek egy masszázs szalonba dolgozni. Ott a hirdetés alapján nem kellett szexelni a vendégekkel, de azért én se vagyok naiv. Sejtettem és olvastam is blogokban, hogy azért lehet ilyet is vállalni persze sokkal több pénzért. Anyu teljesen megszűnt létezni előttem. Másodjára sokkolódott pár napon belül. Mikor megszólalt tudta, hogy esélye se lenne engem lebeszélni erről. Csak annyit mondott, hogy mivel az ő gyerekei vagyok, ezért tudja, hogy mindent lehetőséget többször is ellenőriztem, mire eljutottam erre a pontra. Persze megpróbált meggyőzni, hogy biztosan van másik megoldás, meg hogy meg ne merjem próbálni, mert akkor agyonver. De mindenre higgadtan és racionálisan válaszoltam. Nem tudott belekapaszkodni semmibe, csak abba a fájdalomba, hogy a lánya mire készül. Ott, akkor én lettem a családfő és anyukám fejet hajtott az akaratom előtt. Mondtam, hogy amíg én élek, addig apunak lesz gyógyszere, kerül, amibe kerül. Csak azt kértem tőle, hogy apunak egy szóval se mondja, hogy mit is csinálok majd. Majd azt fogjuk mondani neki, hogy a cégem külföldön nyit egy új irodát és hogy a főnököm felkért, hogy tartsak vele. A gyógyszereket is én fogom intézni és fizetni. Így apunak esélye se lesz, hogy bármiről is tudomást szerezzen. Az orvossal is megbeszéltük, hogy a gyógyszer árát ne említse apunak, mert azt majd mi intézzük. A pár nap igazán a végletek időszaka volt. A munkahelyemen azt mondtam, hogy apukám betegsége miatt muszáj vagyok egy rugalmasabb munkát keresni. Biztosítottak, hogy bármikor visszamehetek hozzájuk, amikor csak akarok. Majd zokogva eljöttem életem és álmaim munkahelyéről. Felmondtam az albérletet és egy jóval kisebbe költöztem, mivel csak pár hetente jövök majd haza, akkor is csak aludni és a szüleimmel lenni. Anyuval rengeteg beszéltem! Tudnom kellett, hogy nem fog megtöri és nem fogja elmondani az egészet apunk. Megértettem vele, hogy nem merészelje velem megtenni, hogy én meghoztam ezt a döntést, ő meg elmondja és ezért fel kell majd hívnia, hogy közölje, hogy apu öngyilkos lett. Mert biztos, hogy apu ezt az utat választaná, ha megtudná. Megértette és megígérte, hogy nem fog szólni. Egy hét múlva már kocsiban ültem és haladtam az új munkahelyem felé. Kellett a pénz, hogy apu élhessen. Az új munkahelyemen egy szerepet játszottam, ahol gépiesen, de nagyon kedvesen tettem a „munkaköri leírásomban szereplő” feladatomat. Hamar „beilleszkedtem”, mert tudtam, hogy nincsen olyan, hogy ez nekem nem megy! Nincs olyan, hogy ezt nem bírom, nem akarom. Apukának élni kell! Csak ez számított! Az első hónap után hazamentem anyuékhoz, amitől nagyon féltem. Minden lehetőségre felkészültem. Apu tudja, anyu kiakad mikor meglát a gyógyszerekkel, mert tudja, hogy miből vettem, stb. De nem ez történt. Apu életvidám volt. Már nagyon várt! Soha nem voltunk ennyi ideig távol egymástól és ez neki is nehéz volt. Anyu meg mintha egy egyszerű hétvégére látogattam meg őket. Nem bírtam visszatartani a könnyeimet és csak sírtam amíg aput öleltem. Nem értette, de nem eresztett, ami nagyon jó volt. Éltem legjobb és legfájdalmasabb ölelése volt. De apu élt és velem, velünk volt. És beálltunk erre a rendszerre. Minden hónapban meglátogattam őket és vittem a gyógyszereket. Többször is mondta apu, hogy ne fáradjak vele, majd ő elmegy értük mert belefér az idejébe. Hazudtam neki, hogy miért én. Hazudtam neki, hogy mit dolgozok. Hazudtam neki, hogy miért vagyok külföldön. Hazudtam, hogy élhessen. Másra nem is tudtam gondolni. Idővel többet is vállaltam, mint masszázs, mert úgy gondoltam, ha többet keresek rövidebb idő alatt, akkor nem kell „annyit dolgozni”. De nem így lett sajnos. A szükséges pénz tényleg hamarabb meglett, de amikor nem dolgoztam, akkor meg járt az agyam és abba beleőrültem. Ezért a munkába menekültem. Lehet, hogy furcsán hangzik, de munka közben csak egy gép voltam és nem gondolkodtam. Ezért elkezdtem kimakszolni a napjaimat. Minden percemet előre megterveztem, hogy nem tudjak agyalni. A reggeli kelés, edzés, munka, ebéd, vásárlás, munka, edzés, alvás, ami kitöltötte minden napomat. Egyedül a hazautak voltak rosszak, mert akkor tudott járni az agyam. De pár év után még ez a rutin is cserben hagyott. Addigra megvoltak a saját vendégeim, így majdnem kiszámítható volt minden napom. De valahogyan odabent mindig maradt egy kicsi én, ami a régi életemet akarta vissza. Akarta a régi munkát. A családot. A barátokat. A céges rendezvényeket, utazásokat. Párt akart maga mellé. Gyereket akart! Ezekről mind-mind le kellett mondanom, hogy apu éljen. Beleőrültem. Elkezdtem alkohollal tompítani ezt az énemet. Egy ideig sikerült, de egyre többet kellett innom, hogy csöndben maradjon. Mikor egy régi vendégem jelezte, hogy nem fog többet jönni, mert nem szereti, hogy alkoholos állapotban fogadom, akkor az betett nekem. Felkerestem egy pszichológust odakint és segítséget kértem tőle. Mindent elmondtam neki, ami csak az évek alatt bennem volt. A pszichológus hölgy elsírta magát a hallottak alapján. Többet nem mentem hozzá! Nem ő lett volna az emberem. Majd rátaláltam a hipnózis terápiára és Attila blogjára! Aznap este írtam neki, hogy a következő hétvégén megyek Magyarországra és, hogy tudna-e fogadni. Dupla időpontot kértem tőle, mert az írásai alapján éreztem, hogy mindent el akarok mondani neki az életemmel kapcsolatban. De így is hamar elrepült az a pár óra. Annyira jó volt egy olyan embernek elmondani mindent, aki figyel, megért és tudja, hogy miről is beszélek. Majd a végén megkérdeztem, hogy most mit csináljak? Vagy alkoholista leszek és elveszítem az ügyfeleimet és csak lecsúszok az alsó szinten lévő vendégekhez? Vagy abba hagyom az egészet és akkor megölöm apukámat? A válasza alapján úgy döntöttem, hogy elkezdek hozzá járni terápiára. Mivel külföldön éltem és dolgoztam, ezért azt beszéltük meg, hogy egy hétig itthon leszek és minden nap megyek hozzá. Hét napon át, órákon keresztül dolgozott velem, de minden a helyére került. Minden kitisztázódott előttem. Természetesen Attila semelyik „irányba” nem terelt, csak a bennem lévő döntést hozta elő belőlem és erősített meg benne. Hihetetlen szabadságot éreztem. Minden fájdalom, keserűség, gyötrelem eltűnt belőlem. Miután befejeztük, akkor még egyszer találkoztunk még egy hét erejéig, bár azt én erőltettem, nekem volt szükségem még egy kis emberi kapcsolódásra. Miután befejeztem a terápiát Attila segítségével, tovább dolgoztam egészen 2023 októberéig. Apu két oldalú tüdőgyulladást kapott és mivel már nagyon öreg volt és hosszú évek óta gyógyszeres kezelést kapott, ezért elaludt a kórházban. Harminchat éves koromig megtartottam az ígéretemet és aput életben tartottam.