A REMÉNY FOGSÁGÁBAN
A remény fogságában - avagy a traumakötés pokoljárása
Vannak kapcsolatok, amelyekhez már nem a
szeretet köt bennünket, hanem a remény, hogy talán egyszer visszakapjuk azt,
amit valójában már régen elveszítettünk. És sokszor éppen ez a remény az, ami a
legnehezebben enged el bennünket.
Talán
te is találkoztál már valakivel, akiről pontosan tudtad, hogy fájdalmat okoz
neked.
Láttad a veszekedéseket.
Láttad a csalódásokat.
Láttad a könnyeket.
És mégis újra meg újra visszataláltál hozzá.
Kívülről ezt sokan nehezen értik.
„Miért maradsz benne?”
„Miért adsz újabb esélyt?”
„Miért nem zárod le végre?”
A legtöbben ilyenkor a józan ész felől közelítenek. Azt feltételezik, hogy ha valami fáj, akkor egyszerűen el lehet engedni. Csakhogy az emberi lélek ennél sokkal összetettebb. Mert vannak kapcsolatok, amelyek nem csupán a szívünkhöz kapcsolódnak. Hanem mélyen beépülnek az idegrendszerünk működésébe is.
Ezt nevezzük ragaszkodásnak/traumakötésnek/megszokásnak/rabigázottságnak.
Ennek az egyik legfájdalmasabb sajátossága, hogy egy idő után már nem is feltétlenül a másik emberhez ragaszkodunk, hanem ahhoz a képhez, amit róla őrzünk.
Ahhoz a férfihoz vagy ahhoz a nőhöz.
Aki az elején figyelmes volt.
Aki megértett.
Aki mellett biztonságban éreztük magunkat.
Aki reményt adott arra, hogy végre hazaérkeztünk valakihez.
És amikor később megjelenik a bántás, az elutasítás, a kiszámíthatatlanság, a szeretet és a távolságtartás fájdalmas váltakozása, akkor valami különös történik bennünk.
Nem a jelen valóságához kezdünk ragaszkodni, hanem a múlt egyetlen gyönyörű fejezetéhez.
Ahhoz a néhány pillanathoz, amikor minden jónak tűnt. Sokan ilyenkor már nem a kapcsolatot próbálják megmenteni, hanem annak az emlékét.
Az emlékét annak, hogy egyszer szerették őket.
Az emlékét annak, hogy egyszer fontosnak érezték magukat.
Az emlékét annak, hogy egyszer hittek egy közös jövőben.
A ragaszkodás/traumakötés ezért olyan erős.
Mert a fájdalom mellett időnként még mindig megjelenik
Egy kedves szó.
Egy ölelés.
Egy ígéret.
Egy pillanatnyi közelség.
És az idegrendszer újra reménykedni kezd.
Talán most más lesz.
Talán most megváltozik.
Talán most visszakapom azt az embert, akit egykor megismertem.
Közben pedig lassan történik valami, amit sokan csak évekkel később vesznek észre.
Elkezdenek eltávolodni önmaguktól.
Egyre többször kérdőjelezik meg az érzéseiket.
Egyre kevésbé bíznak a saját megérzéseikben.
Egyre több energiát fordítanak arra, hogy megmentsenek valamit, ami már régóta
csak fájdalmat ad.
És végül rádöbbennek egy nagyon nehéz igazságra, hogy a legnagyobb veszteségük nem maga a kapcsolat volt, hanem az a részük, amely közben háttérbe szorult.
Az a nő, aki egykor szabadon nevetett.
Az a nő, aki még magabiztos volt.
Az a nő, aki tudta, hogy értékes.
Mert a ragaszkodás/traumakötés valójában ritkán csak a másik ember elvesztéséről szól. Sokkal inkább annak a közös jövőnek az elgyászolásáról, amelyet elképzeltünk, de amely végül soha nem valósult meg.
A közös reggelekről.
A biztonságról.
A szeretetről.
A családról.
Azokról az álmokról, amelyek csak a képzeletünkben léteztek.
A gyógyulás pedig gyakran ott kezdődik, ahol ezt végre ki merjük mondani.
Nem azt gyászolom, ami volt, hanem azt, amiről azt hittem, hogy egyszer majd lesz.
Hipnózis terapeuta munkám során újra és újra látom, hogy a valódi változás akkor indul el, amikor valaki már nem a múltat próbálja megmenteni, hanem önmagához kezd visszatalálni.
Amikor újra megtanul bízni a saját érzéseiben.
Amikor újra meghallja a saját hangját.
Amikor újra önmagát választja.
Mert a gyógyulás nem akkor kezdődik, amikor visszakapjuk a másikat, hanem akkor, amikor visszakapjuk önmagunkat.
Te voltál már olyan kapcsolatban, ahol utólag rájöttél, hogy valójában nem a másik embert, hanem a közös jövőről alkotott álmaidat próbáltad életben tartani?

Megjegyzések
Megjegyzés küldése