Örökölt távolság

Örökölt távolság

avagy 

A házasság láthatatlan falai

 

                                                        

"Van egy határ, amit nem értek, de szeretnék végre átlépni rajta.

Ezt mondtam ki először, amikor leültem Attila elé. Éreztem, hogy valami bennem nem működik úgy, ahogy kellene, pedig papíron minden rendben van az életemben. Negyvenes éveim közepén járok, két csodálatos gyermek édesanyja vagyok, és egy olyan férfi felesége, akiért tényleg hálás vagyok. Mi mindig mindent közösen oldottunk meg. Nincsenek ordítozások, nincsenek egymásba fojtott sérelmek. Ha valamiért nézeteltérés volt köztünk, mi mindig visszatalálunk egymáshoz. Mert vissza akartunk találni a másikhoz! Figyelünk egymásra, időt adunk, jelen vagyunk egymásnak.

Mégis, bennem ott volt egy apró, makacs távolság, amit nem tudtam átlépni.
Egy határ, amitől úgy éreztem, mintha nem tudnám száz százalékig beengedni a saját férjemet a lelkembe. És ez fájt. Borzasztó bűntudatot éreztem miatta, mert ő nem tett semmit rosszat. Ő csak szeretett és mellettem volt. Én meg közben belül olyan küzdelmet vívtam, amit senki nem látott.

Hosszú évek óta úgy éltem, hogy folyamatosan vigyáznom kellett arra, nehogy észrevegye rajtam, hogy valami nincs rendben. Mindig volt egy belső feszültségem, amit el kellett rejtenem mosollyal, kedvességgel vagy éppen odafigyeléssel.

Kifelé nyugodt voltam. Belül pedig fáradt, már nagyon fáradt.

Mert minden nap újra és újra erőt kellett tennem abba, hogy ne lássa a férjem, mennyire kimerít az, hogy nem tudok teljesen közel kerülni hozzá. És az is fárasztott, hogy ezt az egészet egyedül cipelem, hogy magamban próbálom megoldani, hogy nem akarom őt megbántani azzal, hogy meg sem tudom mondani, miért nem érzem azt a fajta mély közelséget, amit szeretnék.

Mert én szerettem, ragaszkodtam hozzá, vágytam a közelségére, a szeretetére. De egy pici kis valami mindig ott volt köztünk mint valami érzelmi határvonal vagy mint egy utolsó kis barikád. ÉS ez fájt és már nehéz volt cipelni, elrejteni.

Aztán a hipnózis terápia alatt lassan kirajzolódott valami. Valami, ami soha nem is az én történetem volt.

Kiderült, hogy az édesapám hozott magával egy régi mintát a saját gyermekkorából. Az apai nagyapámat annak idején megcsalta a felesége, de a válás akkoriban nem volt opció. Együtt maradtak, és az a távolság, az a félelem, az az érzelmi visszafogottság ott vibrált tovább a családban csendben, kimondatlanul. Az apám ebben nőtt fel, és ezt a mintát adta tovább, nem szándékosan, csak egyszerűen ez így működött.

Egy férfi, aki szeret, de nem tud szívből teljesen ölelni. Aki jelen van, de nem adja át magát teljesen. Aki közel van, mégis távol. És én ebbe nőttem bele. Ez volt az ismerős. Ez volt a „biztonságos”.

A terápia alatt rájöttem, hogy nem a férjemtől tartok távolságot, hanem egy régi, örökölt félelemtől.

Amikor ezt a mintát elkezdtük oldani, olyan volt, mintha valami belső fal lassan felmelegedne, fellazulna, majd egyszer csak eltűnne. Nem egyik pillanatról a másikra, hanem fokozatosan, mélyről indulva. És egyszer csak azt vettem észre, hogy a mellkasom nem szorul, a torkomban nincs csomó, és a férjem jelenléte nem ütközik láthatatlan falakba.

Új érzelmi kapukat kezdtem érezni magamban és felé is. Az a kicsi, megmagyarázhatatlan távolság egyszerűen eltűnt. A helyén pedig megjelent egy sokkal mélyebb, tisztább, puhább közelség. Nem csak szeretet, hanem átengedés.

Mióta ez megtörtént, a házasságunkban új kapcsolódási pontok születtek. Olyan finom, apró rezdülések, amelyek eddig is ott voltak, csak mintha valami mindig eltakarta volna őket. Most pedig tisztábban látom, érzem, jelen vagyok bennük.

És ami a legszebb az egészben az ahogy megértettem a láthatatlan határ okát, ezért az egyszerűen feloldódott. És meggyógyult valami olyan, amit soha nem is én hordtam eredetileg.

Most már látom, mennyi felesleges terhet cipeltem és mennyivel könnyebb úgy szeretni, hogy nem kell közben rejtegetnem önmagamat.

 

Köszönöm"