Pszichés seb!

 

Kedves Olvasó!

 

Amikor megismertem a férjemet, az életem tele volt energiával, lelkesedéssel és optimizmussal. Nem volt a legjobban fizetett munkám, de boldog voltam benne. Szabad voltam, alkothattam, új dolgokat próbálhattam ki, és minden apró dolognak örültem: a napsütésnek, a friss esőnek, ami felfrissítette a világot. Még a nehéz pillanatokban is megtaláltam a szépet. Így éltem, amíg el nem jött az a pillanat, hogy a múltam, a családi hátterem árnyéka egyre inkább megjelent az életemben.

                                                            

A szüleim miatt lettem olyan, amilyen: érzelemmentes, visszafogott, magamba zárt ember. Apám képtelen volt kifejezni bármilyen érzést. Mindig csak tette a dolgát, és ha valami nem tetszett neki, csupán hallgatott, egyre csendesebbé vált, és órákra eltűnt. Anyám nem kérdezte, hogy vagyok, nem érdeklődött a lelkemről. Ha fájt valami, csak lecsillapított, de igazából soha nem éreztem, hogy valós figyelmet kapnék tőle. Bár néha volt, hogy esténként bejött hozzám és az ágyamon ülve nézett nagyon sok ideig. Ha megmozdultam, akkor gyorsan kiment. Ezért soha nem mozdultam meg, még akkor sem, amikor már fájt a mozdulatlanság. Csak magamban boldog voltam, hogy olyankor „érdeklődik” irántam és velem akar lenni. Mégis, ezek az apró jelek azt mondatták velem, hogy én mindent meg akarok élni, és nem engedem, hogy az érzéseim elsikkadjanak.

 

A férjemmel való kapcsolatunk kezdetén nem volt könnyű. Mikor először dolgoztunk együtt, ő egy makacs, konok, szigorú vezető volt. Semmi nem tetszett neki, mindenbe belekötött, és elvett tőlem mindent, amit akkoriban annyira szerettem a munkámban: a szabadságot és a kreativitást. Az első hónapok teltek el úgy, hogy egyre inkább érzékeltem, hogy a leendő férjemnek semmi más nem számít, csak a munka, és mi, a csapat, csak eszközök voltunk a kezében. Azonban egy nap, egy váratlan pillanatban, a konyhában, valami megváltozott. Ő, aki mindig olyan hideg és zárkózott volt, egyszer csak elkezdett beszélni hozzám. Kinyílt, elmondta, hogy mennyire el van keseredve a munkájától, hogy alig tud aludni, hogy kimerült. Hogy hiába mondja állandóan, hogy túl kevés ő egyedül erre a sok projektvezetésre, a vezetőség meg se hallgatja. Már annyira kivan készülve, hogy állandóan savlekötőt szed és esténként már csak altatóval tud aludni pár órát. Ezek csak úgy kijöttek belőle és nem is akart választ kapni tőlem. Majd szó nélkül, még csak rám se nézett, kiment és tette a dolgát. Nem adtam át a panaszomat a vezetőségnek. Már más szemmel kezdtem nézni rá. Többet igyekeztem levenni a válláról és ezt tetszett neki. Sokkal lazább lett és hagyta, hogy újra önállóbbak legyünk a csapatommal. A többi részleg is ezt észrevette és átvették. Így hihetetlen jó kis változások jöttek vissza. Majd fél év is eltelt a konyhai „beszélgetés” óta, mikor munka után felhívott és csak annyit mondott a telefonba, hogy KÖSZÖNÖM és le is tette. Majd hetekig csak munka miatt szólt hozzám ezért én egy megbeszélés után csak annyit mondtam neki, hogy SZÍVESEN. Az akkor még távolinak tűnő kapcsolatunkban, először valóban megértettem őt, és próbáltam segíteni neki. Ekkor kezdett más szemmel nézni rám, és én is elkezdtem másképp viszonyulni hozzá. Valahogy elkezdődött egy lassú, de folyamatos közeledés. Végül, mindennek ellenére, házasság lett belőle.

 

De a házasság után egy újabb nehézség jött. A férjem egy olyan férfi közösséghez csatlakozott, amely szigorúan előírta, hogy csak gyermeknemzés céljából lehet szexelni. Szinte bűnnek számított, ha egy házastárs bármilyen más okból vágyott intimitásra. Én fiatal nőként ezzel nem tudtam mit kezdeni. Teljesen megbénítottak a vágyaim és a férjem elvárásai közötti feszültségek. Hiába szerettem volna élni, a férjem, akitől elvárták, hogy mindig a családot és a közösséget tegye előtérbe, egyre inkább elzárkózott tőlem. A szexuális vágyaimat elnyomva, feszültségekkel teli hónapok, majd évek következtek. És minél inkább elfojtottam, annál erősebben robbantak elő belső fájdalmak, lelki sebek, amik a mindennapjaimat kísérték.

 

A testi fájdalom, amit a férjem elutasítása okozott, már a legkisebb érintésnél is jelen volt. Az érzelmi és pszichés fájdalom, amit az elfojtott vágyak és a szégyenérzet generált, már elviselhetetlenné vált. Az önmagamra való vágyakozás és a bűntudat kegyetlenül felőrölt. Egy idő után szinte teljesen elvesztettem azt a nőt, aki egykor szabad és boldog volt.

 

A nehézségek ellenére próbáltam mindig a férjem kedvében járni. De aztán ez eltűnt, mert a baba projekt elindult. Sok idő kellett, mire összejött, de sajnos el is ment. Majd újra és újra próbálkozás. Majd újra és újra elment. Több mint négy spontán vetélésem volt, pedig minden orvosi vizsgálatunk negatív lett. Majd egyszer csak megmaradt és megérkezett hozzánk. A férjemmel a fellegekben jártunk, annyira hálásak voltunk. Nehezen jött össze, de akkor legalább volt intenzívebb intimitás, és próbáltunk közelebb kerülni egymáshoz. Sajnos, bár megszületett a kisfiunk, az érzés, hogy nem vagyunk teljesen együtt lelkileg, mindvégig ott maradt.

 

Amikor pedig a második baba gondolata merült fel, mindent megpróbáltam, hogy a férjem „többet foglalkozzon” velem. És pár hét után egy hihetetlenül erős gondolatom támadt. Ameddig nincs gyerek, addig van szex. Ha sokáig nincs gyerek, akkor sokáig van szex. És titokban elkezdtem fogamzásgátlót szedni. Az elején jó volt. Boldog voltam. Olyan, mint egy átlagos kapcsolat. Max sajnáltuk, hogy még mindig nem jön a kistestvér. Nem hinném, hogy képes lennék mindazt átadni írásban, hogy miket éreztem és mikre volt nőként szükségem, de én „élni” akartam. Azért is írtam le az elején, hogy honnan jöttem, miket kaptam útravalónak a szüleimtől, hogy lássátok, hogy ez mekkora belső fájdalom, kín, feszültség, pánik, félelem, vívódás volt nekem.  Egy idő után szégyenérzetem lett. Elkezdett a bűntudat rágni, amiért ezt teszem a férjemmel. Hiába vágytam arra, hogy összebújjunk, egyre nehezebben ment és egyre jobban okozott fájdalmat. A vége felé már olyan voltam, mint egy kiszáradt kút. Mindenem fájt, még sokasítóval is. Egy érzelmi sebet, egy pszichés sebet generáltam magamnak, ami a nap huszonnégy órájában jelen volt és éreztem, fájt, kellemetlen volt. És mindez további hatalmas érzelmi, lelki és testi fájdalmat okozott. Minden pillanat egy kényszer volt, egy kényszerített intimitás, amit én már egyáltalán nem élveztem. A bűntudat, hogy ezt teszem, miközben saját vágyaim elnyomásában élek, szörnyű terhet rakott rám. Az egész életemről úgy éreztem, hogy nem én döntök, nem én élek. A testem pedig egyre inkább idegennek tűnt.

 

Aztán egy nap, egy barátnőm ajánlására eljutottam hozzád, Attila. És amióta elkezdtem járni hozzád, minden megváltozott. Az a belső fájdalom, a kétségbeesés, a kín, amit minden nap cipeltem, eltűnt. Visszakaptam a nőiességemet, a vágyamat, a magamba vetett biztonságot. A fájdalom, ami a lelkemet és a testemet is mélyen megsebzett, nyomtalanul elenyészett. Most már boldog vagyok, és végre úgy érzem, hogy én is igazán élhetek anélkül, hogy a múltam árnyéka még mindig a jelenem része lenne.

 

Köszönöm, hogy segítettél visszatalálni önmagamhoz!