EGYEDÜLÁLLÓ NŐK

 

EGYEDÜLÁLLÓ NŐK

 

Az elmúlt egy évben egyre gyakrabban vettem észre valamit a munkámban. Egyre több egyedülálló nő, egyre több egyedülálló édesanya érkezik hozzám.

Nem egyik napról a másikra történt, hanem szinte észrevétlenül, folyamatosan növekedett a számuk. Ma már kimondható, hogy jelentősen többen vannak, mint korábban.

                                                                     

 

És amikor beszélgetni kezdünk, vagy amikor egyszerűen csak jelen vannak abban a térben, nagyon gyorsan kirajzolódik, milyen súlyt hordoznak nap mint nap.

Egyedülálló szülőként nem csak az idő kevés. Nem csak arról van szó, hogy több a teendő. Hanem arról, hogy sokszor nincs kire támaszkodni. Nincs kinek átadni egy estére a felelősséget. Nincs mögöttük egy stabil háttér, ami megtart, amikor elfáradnak.

A döntések nagy része egyedül rájuk hárul. A felelősség folyamatos. A készenlét állandó. És közben ott van a munka, az anyagi biztonság kérdése, a gyerekek érzelmi világa, a saját belső állapot és ezek mind egyszerre kérnek figyelmet.

Sok kutatás is rámutat arra, hogy az egyedülálló szülők (különösen az anyák) jóval nagyobb mentális és érzelmi terhelés alatt élnek. Gyakoribb a kimerültség, a szorongás, az alvászavar, és sokszor az az érzés is megjelenik, hogy nincs igazán tér arra, hogy ők maguk is megálljanak egy pillanatra. Hogy velük is foglalkozzon valaki. Hogy ne csak adjanak, hanem kapjanak is.

És mégis, ami számomra igazán megérintő, az nem csak ez.

Hanem az, hogy ezek a nők ennek ellenére nem zárnak be. Nem mondanak le önmagukról. Nem sodródnak bele végleg a túlélő üzemmódba.

Hanem eljönnek, mert „haladni” akarnak.

Leülnek. Megnyílnak. Belenéznek abba, ami fáj. Elkezdik a belső munkát akkor is, amikor már amúgy is túl sok minden van rajtuk.

És őszintén mondom, terapeutaként ezt mélyen tisztelem és nagyra értékelem.

Mert ez nem könnyű út. Ez nem az a kategória, hogy „egy kicsit jobban akarom érezni magam”. Ez az a pont, amikor valaki kimondja magában, hogy elég volt abból, hogy csak működöm. Valami mást akarok. Valódit. Mélyebbet. Nyugodtabbat.

És ami különösen erős ebben, hogy sokszor nem csak maguk miatt teszik. Hanem a gyerekeik miatt is. Azért, hogy egy más mintát adjanak tovább. Hogy ne a feszültség, a kimerültség és a visszafojtott érzések határozzák meg a mindennapokat, hanem egyre inkább a kapcsolódás, a jelenlét, a biztonság és a szeretet.

A folyamat során pedig szépen, lassan történnek a változások. Oldódik a belső feszültség. Megjelenik a könnyebbség. Visszatér valami, ami sokszor már nagyon rég hiányzott az életükből. És ez maga az önmagukkal való kapcsolat. És ebből indul el minden más is. Az, hogy újra mernek érezni. Újra mernek nyitni. Újra mernek kapcsolódni az élethez és idővel másokhoz is.

Ha most olvasod ezt, és valahol magadra ismertél, akkor lehet, hogy benned is ott van már az a pont, ahol érzed. hogy ezt így nem akarod tovább. Nem csak kibírni szeretnéd a mindennapokat, hanem meg is élni őket.

És ha ezt érzed, akkor fontos, hogy tudd, hogy nem gyengeség segítséget kérni. Hanem egy nagyon erős, tudatos döntés. Egy lépés afelé, hogy visszatalálj önmagadhoz.

Ha úgy érzed, hogy itt az ideje, akkor szeretettel várlak.

 

Zárásként még egy gondolat. Természetesen egyedülálló apukák is vannak, és ők is érkeznek hozzám saját nehézségeikkel, feladataikkal. A fenti írás fókusza most az anyákon van, egyszerűen azért, mert velük találkozom a leggyakrabban. A történetek mögötti súly és elköteleződés azonban mindkét oldalon ugyanúgy jelen van.