Árvaháztól önmagamig!

 
Sziasztok!

Ibolya vagyok, 36 éves és én is bejelentkeztem Attilához hipnózis terápiára, mert már többször szembejött velem és mert sokan ajánlották. Évtizedekig úgy éltem, hogy egy pillanatra sem éreztem magam igazán biztonságban. Árvaházban nőttem fel. Ott tanultam meg, mit jelent félni akkor is, amikor épp semmi sem történik. A félelem bennem nem esemény volt, hanem talaj. Mindig ott volt a lábam alatt és csak később jöttem rá, hogy mások nem így élnek.

 

Kicsi, csendes, törékeny lány voltam. Az a fajta gyerek, akit könnyű észrevenni, és még könnyebb bántani. Voltak napok, amikor a saját dolgaim tűntek el. Apróságok lehetnek neked, de nekem csak ezek voltak azok, amik az enyémek voltak. Legalább is azt hittem. Fogkefe, fogkrém, egy karkötő, egy póló, amihez kötődtem. Néha láttam, ki veszi el, néha csak a hiánya várt az üres polcon. És persze a „véletlen” meglökések, meghúzott haj, pofonok, leköpések, csúfolódás. Olyan jelenetek, amik másnak talán semmik, de egy gyereknek, aki mögött senki sem áll, az egész világot ingatják meg. Ott tanultam meg, hogy a testemet, a dolgaimat, az érzéseimet bármikor elvehetik. Hogy nincs, ami az enyém lehet. És hogy a csend néha nem védelem, csak tehetetlenség.

Amikor nagykorú lettem és kikerültem a rendszerből, olyan volt, mintha valaki kilökött volna a semmibe. Nyolc osztályom volt. Semmi más. Persze itt lehet, hogy valaki, aki olvassa nézhet egy nagyot, hogy hát a jogszabály mi mindent ír elő, de a rendszeren belül kicsit mások a lehetőségek MINDEN TÉREN, mint az írva van egy darab papírra!

Albérletet találni, munkát találni hát az igazán nagy harc volt számomra. Akkor is, amikor sikerült valamit elérni, bennem ott feszült az az ismerős, maró hang, hogy „Ne örülj. Ezt is elveheti valaki.” Sok időbe telt, mire összegyűjtöttem annyi pénzt, hogy beiratkozhassak egy OKJ képzésre. A telefonomról tanultam angolul. Fillérekből, szégyenből, kitartásból. A szépségiparban kezdtem dolgozni. Pedikűrös és lábápoló tanfolyam elvégzését követően elvégeztem a gyógypedikűr képzést és a gyógypedikűrös szakmai tanúsítványt is megszereztem. Az első vendégem, aki visszatért, azt hittem, véletlenül jött. A másodiknál már összeszorult a torkom. A harmadiknál megijedtem, hogy valamit elrontottam, és azért jött újra.

Ahogy jöttek a vendégek, ahogy egyre többen ajánlottak tovább, ahogy tanultam, fejlődtem, képeztem magam, bennem még mindig ott volt a kislány, aki tudta, hogy amije van, azt bármikor kiránthatják a kezéből. Amikor a barátnőmmel, aki az évek alatt a legfontosabb ember lett mellettem, megnyitottuk a saját szépségszalonunkat, büszkének kellett volna éreznem magam. De én csak rettegtem. Minden egyes nap. Mert a siker számomra nem ünnep volt, hanem veszély. A birtoklás érzése fenyegetést hozott. A jó dolgokhoz automatikusan társult egy árnyék, ami mindig az suttogta, hogy „Most még megvan… de meddig?”

Talán ezért mentem el hipnózis terápiára. Mert már éreztem, hogy ezt a belső bizalmatlanságot, ezt az évtizedekig hordott szégyent és rettegést nem akarom tovább vinni. A terápián előjöttek azok a képek, amelyekről azt hittem, régen eltemettem. De rájöttem, hogy nem eltemettem őket, hanem magam alá szorítottam, és ők irányítottak engem. A félelem a döntéseimet. A szorongás a kapcsolataimat. A rettegés a sikereimet. Ahogy ezek az érzések felszínre jöttek, először összetörtek, aztán lassan, nagyon lassan elkezdtek gyógyulni. Minden alkalommal elveszítettem egy darabot a múlt fájdalmából, és kaptam helyette valamit, ami addig ismeretlen volt. Egy belső stabilitást, ami meg is maradt.

A legmélyebb pont az volt, amikor szembenéztem azzal, hogy nem azért nem tudtam élvezni a saját eredményeimet, mert nem voltak valósak, hanem azért, mert a bennem élő kislány számára a „biztonság” nem létező fogalom volt. A terápiában először tanultam meg, hogy az, ami az enyém, attól nem kell félnem. A múlt nem lopja el tőlem és mások sem vehetik el erővel. Nem vagyok már az a gyerek, akit bárki félrelökhet akarata ellenére.

Most, 36 évesen először érzem azt, hogy állok valamin, ami nem fog kicsúszni alólam. Hogy amit felépítettem, azt nem a félelem tartja össze, hanem én. Először érzem azt, hogy a hang, amely azt suttogta évtizedeken át, hogy „ne örülj, mert úgyis elveszik”, az ma már csak egy halvány visszhang. A gyerekkori bizonytalanság helyére lassan teret kapott bennem valami, amit eddig nem ismertem. A nyugalom, az önbizalom és a belső erő.

Ez vagyok én most. Nem tökéletes, nem befejezett, de végre egész. És először az életemben nem félek attól, hogy a jó dolgok elmúlnak. Mert most már tudom, hogy én tartom őket a helyükön. És azt is tudom, hogy megérdemlem őket.

 

💬Zárógondolat

Sokan azt gondolják, hogy a múlt csak emlék. Pedig a múlt egy élő érzés. Ott él a tudatalattiban, a reakciókban, a bizalomban és a döntések mögött. Aki gyerekként kiszolgáltatott volt, felnőttként is gyakran ugyanazokat a mintákat cipeli tovább még akkor is, ha közben már sikeres, erős, kitartó emberré vált.

És pontosan ezért fontos a terápia!

Mert nem a tényeket írja át, hanem azt, amit a tények bennünk okoztak. A hipnózis pedig segít visszaszerezni azt, amit a félelem elvett! A magabiztosságot, a bizalmat, az önértékelés! Mindazt az érzést, hogy jogunk van jól lenni.

Ha magadra ismertél bármelyik sorban, akkor tudd, hogy nem késő visszavenni azt, ami mindig is a tiéd volt, ÖNMAGADAT.