DOM

 

Sziasztok!

 

Katalin vagyok, bár jobban szeretem a Kata megszólítást, mert apukám hívott Katalinnak. 37 éves vagyok, saját vállalkozásomat vezetem, amit a semmiből építettem fel önerőből. Mára a csúcsra járattam és a maximumon is tartom, mint oly sok mindent az életemben. Nagyon odafigyelek a táplálkozásomra, sportolok, folyamatosan képzem magam, megjelenésem kifogástalan. Minden cselekedetem előre meg van tervezve. Magabiztos és határozott vagyok abban a szektorban, amit inkább a férfiak uralnak. És ezeket nem azért írom le mert dicsekszem vele, hanem azért, hogy lássátok, hogy hova vezetett a gyerekkorom neveltetése. Semmit sem kaptam ingyen! Mindennek megfizettem az árát! A legtöbbnek előre és utólag is, kamatostól. Kívülről egy erős, magabiztos, sikeres, erős, sportos, nőies nő vagyok.

                                                               

 

De belül? Ott egészen más történet zajlott.

Hatéves voltam, amikor elveszítettem az édes anyukámat. A hatodik születés napomon nem ő jött értem az óvodába. Pedig reggel megígérte, hogy siet értem és a délután egy csodálatos születésnapi buli fog otthon várni. Helyette egy idegen nő jött értem és elvitt egy olyan helyre, ahol apu is ott volt és sírt. Mert anyu balesetben meghalt. Szinte semmit sem fogtam fel az egészből, hiszen hatéves voltam. Mikor apuval hazaértünk, akkor megkérdeztem tőle, hogy anyu mikor érkezik haza és hogy mikor kezdődik a szülinapi buli. Erre apu akkora pofont adott nekem, hogy a falnak estem neki. Ott, akkor nem csak az anyukámat vesztettem el, hanem az apukámat is. Mert onnantól kezdve mindig és mindenért én voltam a hibás. Ha anyunak nem kellett volna tortáért menni, akkor még most is élne, ez a TE HIBÁD! Vagy tízmilliószor hallottam ezt a mondatott különféleképpen. Ordítva, üvöltve, verés közben, felrázva az éjszaka közepén, hogy „hogy merek aludni, amikor anyu miattam halt meg”. ÉS még sorolhattam a végeláthatatlan variációkat. Ott, akkor azzal a pofonnal nemcsak anyut, az anyai szeretetet, az oltalmazást, a családot, az apukámat vesztettem el, hanem az egész világot is, amiben addig biztonságban, szeretetben érezhettem magam. Apu nem tudott mit kezdeni a fájdalmával, ezért rajtam vezette le. Ma ezt úgy mondanák, hogy rajtam keresztül ventilálta ki a fájdalmát és tehetetlenségét, vagy legalábbis próbálta.

A szó szoros értelmében én voltam a hibás mindenért. Még azért is, ha valamit jól csináltam. Igen, még azért is. Mert ha a suliban kaptam egy négyest, akkor miért nem ötöst. Ha ötöst kaptam, akkor miért nem kitűnő lett. Osztályfőnöki dicséret. Miért nem igazgatói dicséret? Rengeteg versenyre mentem el, hogy bizonyítsam apunak, hogy mennyire tudok jó, a legjobb lenni. Ének-, szavaló-, tánc-, sakkversenyek, hogy csak párat említsek. Hiába lettem az első, mindig ugyan az a válasz, hogy nem a te érdemed, a másik nem adott bele mindent és csakis ezért nyerhettem. Plusz pár pofon, falnak lökés, hajhúzás, ráncigálás, szobába bezárás, szavakon keresztül érzelmi bántás, stb. Tehát, ha még a legjobb eredményt is érem el, akkor is jár nekem a büntetés, a szidás és alázás. Totális leépítés történt a következő két évtizedben. Az életem része lett és már ennek a rendszernek a ritmusában éltem az életemet. Hiába tudtam, hogy nem jó, de ezt ismertem, ebben nevelkedtem, ez lett az életem természetes menetrendje. Sőt! Egy idő után, már apu nem büntetett, hanem csak kérdezett. Mindent beletettél? Ez volt a maximum? Nyugodt a lelkiismereted? És ha a válasz nem, akkor magamnak kellett kitalálni, hogy mi legyen a büntetés. Persze ha picit találtam ki, akkor apu brutálisan kiosztott. Ezért és így megtanította nekem, hogy a büntetés területén is a maximumot érdemlem. Amikor meg elkezdtem nővé válni, akkor jött a nőiesség és énkép totális elpusztítása. Rengetegszer imádkoztam, hogy legalább csak annyit mondjon rólam, hogy csúnya vagyok. Semmi mást. Ne zavarjon a szobámba, hogy addig üssem a testem, ameddig meg nem békélek azzal, hogy egy gnóm a testem. És ez csak egy a számtalan nőiességet romboló esetekből.

Huszonnégy éves koromban rátaláltam egy amerikai fitnesz modell oldalára és az megváltoztatta az életemet. Legalábbis rengeteg mindenen átsegített. Az edzés, a test formálás, az egészséges élet víziót tettem fókuszba. És mivel csak is a legjobb és a maximalizmus volt az én szótáramban, ezért ott is mindent kihoztam, amit csak tudtam. Versenyekre jártam, díjakat nyertem, még egy szponzorom is lett, amiből utána el tudtam indítani a mostani vállalkozásomat.

Hiába halmoztam sikert sikerre minden területen, soha nem voltam elég jó apunak és addigra már saját magamnak. Mindent megkérdőjeleztem magammal kapcsolatban. Ha elértem valamit, akkor már én kérdőjeleztem meg saját magamat, hogy „tényleg mindent bele adtam”. És addigra már nem tudtam másképpen gondolkodni. Mindig találtam valamit, amit jobban csinálhattam volna. És elkezdtem magamat büntetni. Szidtam magam a tükör elött, étel megvonás, erősebb edzés (néha ájulásig az edzőteremben), stb 

Majd a vállalkozásom egyre jobban kezdett beindulni és abba öltem minden energiámat. Nem volt olyan nap, hogy bármilyen hibát találtam volna benne. Ez hihetetlen érzés volt, hogy nincsen büntetés. Ismeretlen, féltem tőle, pánikoltam miatta. Ezért is meg a munka miatt is nagyon gyorsan kiégtem és mélyre kerültem. A cégem már fantasztikus eredményeket ért el, de nem tudtam mit kezdeni a sikerre, mert nem tanította meg senki. Sőt csak azt tudtam, hogy amit elértem az nem siker és hogy büntetés jár érte. De a sport újra megjelent az életemben, erőt adott és elkezdtem újra heti 3-5 alkalommal edzésre járni. Visszanyertem régi alakomat, vitalitásomat, energiámat. 

De a régi minta bennem maradt. Felnőttként mindenből a maximumot hoztam ki. Nem volt elég jónak lenni, csak a legjobbnak volt értelme. De valahol legbelül, minden siker után, minden újabb cél elérése után jött a jól ismert érzés: nem vagy elég jó! És ezzel az érzéssel már nem csak magamat marcangoltam, hanem olyan eszközhöz nyúltam, amit kevesen értenének meg igazán.

Egy idő után alávetettem magam a büntetésnek. Sok-sok keresgélés után és mivel anyagilag jól állok (ez azért fontos, mert ezen a „szinten” hihetetlenül jelen van) rátaláltam az ország (legalábbis szerintem) legjobb DOM-jára. Ő domináns, a BDSM-világban jártas férfi. Egy olyan személy, aki először megismer és az én saját érzéseimet és tapasztalatomat használja fel annak érdekében, hogy olyan büntetést adjon, amire szükségem volt. Ez hihetetlenül abszurdnak tűnik, de hihetetlen lelki békét adtam meg ezzel magamnak. Én ott és akkor tudtam csak enyhíteni MINDENEN! Ott, akkor a DOM-mal újra lett játszva vele az apai keménység, a szigor, a jelen életfolyamataimba átültetve. Nem lehet leírni, hogy hogyan csinálta, de én ott akkor kaptam valamit, ami bántott, de mégis elengedtem közben. És hogy miért? Mert amikor rossz voltam, vagy épp „túl jó”, akkor járt a büntetés. Nem azért, mert örömömet leltem benne, hanem mert belül még mindig az kislány voltam, aki azt hitte, ezt érdemli. Hogy így lehet elengedni a sikert, a fájdalmat, a szégyent, amit mások dicsőségként láttak, addig én teherként cipeltem.

Amikor Attilához fordultam, pontosan tudta, hogy ez nem mehet tovább. Hogy egy ilyen életet nem lehet végtelenítve fenntartani.  A kérdés már nem az volt, hogy miért nem elég jó. Hanem az, lehet-e végre elég úgy, ahogy van?

A közös munkánk során fokozatosan lefejtette rólam a „nem vagy elég” súlyosság köpenyét. Feloldotta a fájó emlékeket, az elvárások börtönét, a szégyent, amit mások erőszakoltak rám. Megértette velem, hogy a múlt eseményei nem ítéletek, csak tapasztalatok és ezeket el lehet engedni. Végre elérkeztem oda, ahol már nem a teljesítményen múlt az értékem, a megbecsülésem.

Most már nem büntetem magamat. Már nem akarom megismételni a gyerekkori poklot egy felnőttkori szerepjátékban. Most tanulom meg, hogyan lehet a siker öröm, nem szégyen. És hogy a szeretet nem érdem kérdése, hanem alapjog. 

És tudjátok, mit mondtam Attilának mikor utoljára kiléptem az ajtóján?

„Most először nem akarok senkinek megfelelni. Csak lenni. És ez elég.”