Mi lett volna ha?

Kaptam egy levelet azzal a címmel, hogy:

Mi lett volna, ha...?

Ez a levél, amit most megosztok veletek, nem az én történetem. Szinte semmi jelenlétem nincs benne, de mégis a részese lettem!

Néha elég lett volna egyetlen nap, akár csak egyetlen pillanat, amiben még ott van az az egyetlen kapaszkodó.

Nem tudok hozzátenni mást, csak csendes tisztelettel és mély együttérzéssel meghajolni előtte.

 
Kérlek, olvasd el.

Kedves Attila,

Tudom, hogy nem ismersz engem, de én Téged az írásaid alapján igen. Tudom, hogy ezt a levelet már soha nem fogja elolvasni az, akinek a leginkább szüksége lett volna rád. De én mégis leírom és elküldöm neked, mert nem bírom magamban tartani. És így talán én is kaphatok egy kis nyugalmat…

A húgom, Szilvia (utálta, ha Szilvinek hívták) … 33 éves volt, mikor már nem bírta tovább.

Lassan, csendben tört meg belül. Először csak sírt. Aztán már nem is sírt, csak némán bámulta a semmit. A férje éveken át csalta – újra és újra, arcon vágva a hűség minden tisztaságával. És amikor minden kiderült és fény derült a férje össze aljas tettére, akkor nem bocsánatot kért. Ő elkezdte Szilviát hibáztatta. Azt mondta, miatta történt minden. Hogy nem volt elég jó. Nem volt elég szép, nem lég kívánatos, nem elég nőies. Pedig a húgom egy csinos, dekoratív, magára és környezetére igényes nő volt. Majd válás lett a vége, de addigra már teljesen tönkre lett téve a lelke. Több mint egy évig ment a válási procedúra, mert a férje folyamatosan hátráltatta az egészet, miközben állandóan bántotta és gyalázta testvéremet.

Viszont sajnos Szilvia elhitte, hogy minden az ő hibája és ebbe megtört és belebetegedett.

Valahol ott kezdődött az igazi zuhanása,mikor egyedül maradt. Lassan beszippantotta a bűntudat, a szégyen, az önutálat. És hiába volt mellette a világ és hiába próbáltuk sokan megértetni vele, hogy nem ő a hibás. Sajnos ő már csak magát látta mindenért hibásnak. Ezt verte belé a volt férje nagyon hosszú időn át. Már nem nevetett. Már nem álmodott. Már nem remélt. Csak elment mellette nagyon sok idő és ő hagyta.

Pszichológushoz is járt. Havonta egyszer, mert csak ennyit javasolt neki. Azt mondta, felesleges lenne gyakrabban mennie. Kapott gyógyszereket és semmit mást, ami valóban segített volna neki. Havi egy óra állt a rendelkezésére, hogy enyhítsen magán.

Tudom, hogy itt lehetne azt kérdezni, hogy miért nem keresett másikat, de ő már ahhoz is fáradt volt odabent. És elhitte, hogy ennek ez a menete. Neki ennyi jár és pont.

Én pedig... én csak néztem, ahogy szépen lassan eltűnik a húgom, akivel gyerekként együtt nevettünk a semmin, aki mindig velem aludt, ha félt. Aki egyszer azt mondta a válása után, hogy „te vagy nekem az életemben az egyetlen biztos pont.”

Nagyon sokat próbáltam vele lenni, beszélgetni, de mintha egy falnak beszéltem volna. Máskor meg megakarta ölelni a világot és teli volt lelkesedéssel. De ezek is alább hagytak idővel és mindenre a válasza, hogy „minden rendben”, „most nem érek rá”, „majd máskor találkozunk”, stb…. Most már tudom, hogy hitegetett engem is és saját magát is.

De amikor már nem volt képes titkolni az igazságot és megláttam, hogy baj van – hogy nagyon nagy baj van –, mert csak egyre rosszabbul van akkor kértem segítséget mindenkitől, akit csak ismertem. És így találtam rád. Egy barátnőm küldte át a blogod. Egyszerre olvastam és sírtam minden történeten, mert már magamban én is kétségbe voltam esve. Úgy éreztem, hogy talán végre valaki tudna segíteni, aki tényleg érti, hogy mi zajlódik le ilyenkor az emberben. Tudja, mit jelent a fájdalom, amit már nem lehet szavakba önteni. Én így éreztem veled kapcsolatban, mikor minden történetet elolvastam. És amikor a „Hova tűnt az a kislány” történetet olvastam, akkor én teljesen a húgom életét láttam benne.
Egyből el is küldtem a testvéremnek. Mondtam neki, hogy olvasson bele, nézze meg a videódat. Hogy kérjen tőled időpontot. Hogy most még nem késő, mert sohasem késő.

Aztán pár napra rá együtt olvastuk el minden egyes megírt sort és a beszámolókat is. A könnyekig hatották. A „Hova tűnt az a kislány” történet őt is megtörte. Sok idő kellett, hogy megnyugodjon. Majd pár napra rá felhívtam, de ő csak ennyit mondott: „Jó lenne elmenni hozzá. Tényleg jó lenne. De… én már nem bízom senkiben.” Próbáltam a lelkére hatni, hogy egy beszélgetés, egy találkozás nem kerül semmibe. Ennyit még hozzunk össze közösen. Mondtam, hogy hozom, viszem, elkísérem. Rábólintott és azt mondta, hogy „rendben, beszélek vele”.

Ez volt az utolsó beszélgetésünk.
Ez volt az utolsó mondata hozzám.
Ez volt az utolsó kapaszkodója is, ami elfogyott benne.

Reggelre már nem volt többé.

Attila… 
Azóta minden nap ugyanazt a kérdést hallgatom belül:
Mi lett volna, ha?
Ha egy héttel előbb találunk rád?
Ha egy nappal?
Ha még egyetlen csepp remény megmarad benne?
Mi lett volna, ha tényleg felhívott volna?
Mi lett volna, ha egy kicsivel hamarabb hiszi el, hogy van, aki tudna segíteni?
Mi lett volna, ha még bízott volna magában annyira, hogy merjen lépni?
Mi lett volna, ha?
Mi lett volna, ha?
Mi lett volna, ha?
Mi lett volna, ha?

Most már csak én vagyok itt. Bennem már csak a csend, fájdalom, szomorúság és ezernyi kérdés van.
Egy olyan nővér, aki soha nem adta fel, de mégse tudott elég gyors lenni.

Köszönöm, hogy a munkádon keresztül megismerhettelek. És kérlek, soha ne hagyd abba, amit csinálsz. Láttam a húgomon, hogy megérintette a munkád. Éreztem magamban a reményt. És szívből kívánom, hogy valakinek még elfogod tudni kapni a kezét, mielőtt lezuhanna.

Szilvia már nem él. De talán az ő története mégsem ért itt véget. Talán, ha ezt is megosztod. Talán, ha valaki éppen ezt olvassa. Talán, ő már fel fog hívni téged még mielőtt teljesen elfáradna.


Üdvözlettel,
Edina


Kedves Edina,

Nagyon megérintett, amit írtál. Őszintén szólva nehéz szavakat találni rá. Szilvia története fájdalmas és szívszorító. Érezni minden sorodból, mennyire szeretted, és milyen nehéz volt tehetetlenül végig nézni, ahogy eltűnik belőle az élni akarás. A legnehezebb az egészben az, hogy írtad, hogy volt még benne egy pici remény. Talán épp annyi, amivel
elindulhatott volna. De mire odaért, már elfogyott belőle az erő és a bizalom. És ez az, ami a leginkább összeszorítja a szívemet, hogy tényleg néha csak egy „pillanat” kellett volna még.

Köszönöm, hogy megírtad ezt nekem. És még inkább köszönöm, hogy ilyen őszintén és szeretettel próbáltál segíteni neki. (Sajnos tapasztalatból tudom hogy vannak, akik inkább ilyenkor "homokba dugják a fejüket, csak hogy ne lássák a folyamatokat".)

Lehet, hogy Szilvia már nincs velünk, de bízok benne, hogy már számára egy békésebb helyen van. Ígérem, hogy leveledet megosztom!

Ha bármi lenne, amiben segíthetek, vagy egyszerűen csak beszélgetnél, keress bátran.

Szívből kívánom, hogy békére lelj magadban.


Attila