TESTDISZMORFIÁS ZAVAR (BDT)

 

„Azt mondták, gusztustalan. Én meg elhittem.” 

                                                                  

Még csak 8 éves voltam és egy vasárnap reggel a fürdőszoba előtt vitáztak a szüleim. Nem tudtam, miről van szó, csak annyit hallottam, hogy:

 „Hogy fog ez a gyerek később így kinézni? Már most olyan szőrös ott lent, mint egy kismajom.” 

Apu csak nevetett!

 Anya meg azt mondta, hogy:

„Majd csak kinövi, vagy elintézi magának. Csak ne legyen olyan gusztustalan, mint a nővérem. Baszki, hogy az még mindig, hogy néz ki!”

És anyu is nevetett!

Nem tudtam pontosan, miről beszélnek, csak azt, hogy az én testem valahogy rossz.
És hogy az a részem, amihez senki nem nyúlhatott, amit még én is alig értettem, az undorító. Olyan undorító, mint egy majomnak!

Onnantól kezdve minden fürdés, öltözködés szégyenné vált. Folyamatosan letakartam magam. Kerültem a tükörképet és amikor az osztálytársaim elkezdtek testükről beszélni, akkor én csak abban reménykedtem, hogy soha nem fognak engem kérdezni. Tizenhárom évesen kezdett igazán eluralkodni rajtam. Amikor a lányok elkezdték nézegetni egymást az öltözőben. Nevettek, suttogtak és én csak azt figyeltem: „Rám mikor mondják majd, hogy fura vagyok?” 

Soha senki nem mondta. De én már hallottam belül.

Tizenöt évesen először borotváltam meg magam. Véresre sikeredet, mert azt hittem, ez a megoldás. De még akkor is azt éreztem: valami velem nincs rendben. Akkoriban kezdtem el a megszállott edzést. Még szinte nőiesedni sem kezdtem el, de a testformálás a szenvedélyem lett. Csak a feszesség, az esztétika, hogy ne lehessen belém belekötni SEHOL! Sem a combomnál, sem a derekamnál, sem a hasamnál, sem ott lent.

Tizennyolc voltam, amikor először voltam együtt valakivel.
Ő azt mondta, hogy szép és gyönyörű vagyok.
Én pedig sírni kezdtem és kiszálltam a pillanatból.
Azt hitte, fájdalmat okozott, pedig csak nem tudtam elhinni, hogy tényleg ezt gondolja. Megmerevedett a testem. A gondolataim visítottak: „NE NÉZD!” „NE HAZUDJ!” „AZ NEM SZÉP!” „NEM LEHET SZÉP!” És akkor jöttem rá, hogy én nem a testemet szégyellem, hanem önmagamat nem tudom elfogadni. A húszas éveim úgy teltek, hogy külsőleg mindig tökéletes voltam. Haslapító, combformáló, push-up, feszesre edzett test. Dolgoztam, edzettem, egészségesen táplálkoztam. De belül ott volt az a nyolcéves kislány, aki úgy hitte, hogy ő gusztustalan kis majom. 

Folyton „tökéletes” kellett legyek, hogy kompenzáljam azt az egy „hibát”, amit senki sem látott, csak én. Kapcsolatok jöttek-mentek és voltak, akik igazán szerettek volna, de amikor elkezdtek túl közel kerülni, én visszaléptem. Mert nem tudtam elhinni, hogy valaki tényleg kívánhat engem úgy, ahogy vagyok. Volt egy férfi, aki azt mondta:
„Nem érted? Én nem csak a testedet szeretem. Hanem téged.” Erre én szinte megőrültem. Mert azt hittem, ha valaki meglátja azt a „csúfságot”, amit én magamnak képzeltem oda, akkor majd elhagy, mint mindenki más.

Elmentem plasztikára, mert azt hittem, hogy majd az orvos szebbé fog tenni. Módosították, amit lehetett, de valahogy még mindig nem volt elég.
Másik orvoshoz is mentem, ő csak nézett rám: „Nem tudom, mit lát benne torznak. Minden teljesen rendben van.” De én nem ezt láttam, én valami mást láttam. A régi mondatokat. A nevetést. A szégyent a szüleimtől.

Párkapcsolataim rövidek voltak. Amint jött volna az intimitás, menekültem. És amikor valaki dicsért, azt hittem, hazudik. Mert hogy lehetne szép az, amit én undorítónak látok? Hiszen még a szüleim is megmondták! Aztán egyszer csak összetörtem, mert nem bírtam tovább. Ekkor már sóvárogtam segítségért és rátaláltam a hipnózis terápiára. Azt hittem, hogy ez csak valami lazító technika. De nem. Ez egy tükör volt. Egy mély, belső tükör, ahol először újra láttam azt a kislányt, aki egy kis majom. Aki hallotta azokat a szavakat a szüleitől. És megértettem: az a szégyen nem az enyém volt, csak rám ragasztották a szüleim.

Ülésről ülésre gyógyult valami bennem. Nem egyik napról a másikra. Nem volt látványos. De egyszer csak észrevettem, hogy már nem félek. Nem borulok meg, ha valaki elment és rám nézett edzés után az öltözőbe. És hogy amikor belenézek a tükörbe, nem azt látom, amit mondtak rólam, hanem amit én érzek magamról. Végre kapcsolatba léptem a nővel, aki mindig is ott volt bennem, csak jó mélyen el volt temetve.

Nem tökéletes! De már nem undorító! Hanem az enyém! És így szép. 

És tudod mit? Ez a legnagyobb szabadság, amit valaha kaptam.