Hova tűnt az a kislány?

 

"A harmincas éveim elején jártam, amikor először meg mertem állni. Nem volt több kifogás, nem volt több elterelés. Csak egyetlen kérdés maradt, ami belülről egyre erősebben szorított:

„Hova tűnt az a kislány, aki valaha ölelni mert? Aki szeretett volna ragyogni, szeretni, és akit szerettek volna?”

                                                           

Gyerekként egy olyan világba születtem, ahol a szeretet nem simogatás, nem ölelés, nem kedvesség volt. Ahol a szeretet szótlanul, kemény arc mögül nézett rám. Apa szeretett a maga módján, de sosem tanított meg érezni. Az ő szeretete a rend volt. Az engedelmesség. A hibátlan teljesítmény. És én, mint kislány, szépen lassan elkezdtem elhinni, hogy az érintés gyengeség, a sírás szégyen, a gyengédség pedig valami felesleges luxus.

Anyám, aki lehetett volna a példa, maga is egy árnyék lett. Egy láthatatlan személy, aki elhalkult az apám világa mellett. Így nőttem fel! Ölelések nélkül, érzelmek helyett szabályokkal és ezt vittem magammal, amikor felnőttként elkezdtem kapcsolatokba lépni.

Sokáig csak azt éreztem, valami nem jó. Valami mindig hiányzik. De nem tudtam, mi. Aztán, amikor más emberek családjait láttam, ahol nevettek, beszélgettek, megérintették egymást, akkor jött a fájdalom. A belső harc és a felismerés. Mert akkor döbbentem rá, hogy amit otthon kaptam, az nem a szeretet volt. Csak annak a helyén lévő keménység.

És ez a felismerés nem felszabadított, hanem először inkább széttépett. Mert akkor már tudtam, hogy van más. De én még mindig nem tudtam azt élni. Mert a testem, a reflexeim, a hitrendszerem… még mindig a régi programok szerint működtek. És ettől még fájóbbak lettek a következő kapcsolataim.

Volt, hogy érzelmileg zsaroltak, megaláztak, uralkodtak rajtam. De volt olyan is, amikor már a pofonok is elcsattantak. Amikor már nem csak a lelkem sérült, hanem a testem is. És a legfájdalmasabb az volt, amikor a női mivoltomat kérdőjelezték meg. Amikor nem csak bántottak, hanem elvették tőlem, amitől nőnek érezhettem volna magam.

 Egy férfi a szó legmélyebb értelmében alázott meg, mert nevetségessé tette a nőiességem, lenézte az érzékenységem, kigúnyolta az öltözködésem, a testemet, a hangomat, mindent, ami én voltam. Úgy formált, mint egy agyagbábut, hogy egy megalázkodó, szolgalelkű nő legyek mellette, akiben már nem marad méltóság, csak félelem és megfelelni vágyás.

 És ami talán a legszörnyűbb, hogy egy ideig én is elhittem, hogy velem van a baj. Hogy én nem vagyok elég jó. Nem vagyok elég nő. Nem vagyok elég szerethető.

 Aztán egyszer csak elfáradtam. Minden porcikámban. És akkor történt valami. Egy kis hang belül, nagyon halkan, azt súgta: „elég volt.” Ekkor találtam rá Attilára.

 A hipnózis terápián végre biztonságban voltam. A szemem lecsukódott, a falak leomlottak, és először láthattam meg újra azt a kislányt, aki egykor még tudta, mit jelent szeretni. És akit elrejtettem, mert nem volt szabad önmaga lenni. Ott, Attila támogatásával újra végigmentem azokon a fájdalmas emlékeken. Nem elkerülve őket, hanem szembenézve velük. Egyenként megértettem, honnan jönnek a félelmeim, a bizonytalanságaim, az önbizalomhiányom.

 És aztán – elkezdtünk építeni.

Nem valami újat, hanem valódit. Azt, aki mindig is ott volt bennem, csak eltemetve. Egy nőt, aki mer érezni. Aki nem fél az érintéstől. Aki tudja, hogy nem gyengeség az ölelés, hanem erő. Aki már nem kér bocsánatot azért, mert nő. Aki végre hazatalált önmagába.

 És most, ha megkérdezném újra: „Hova tűnt az a kislány?”

A válaszom ez lenne:  Itt van! Újra! És már nem hagyom elveszni!

És újra mosolyog!

És tudod mit? 

Az a kislány… visszatalált hozzám!

 

Ez a történet róla szól. De szólhatna bárkiről, akiben még él az a kislány.

Aki csak arra vár, hogy végre valaki hazavezesse önmagához."