És akkor hogyan tovább?

 

Sziasztok!

                                                             

Andrea vagyok és majdhogynem az életem első része átlagosnak mondható. Mindenem, amim van, amit elértem, azt saját erőmből sikerült. A szüleim támogattak, neveltek, szerettek és a taníttattak. Miután az érettségit megszereztem elengedték a kezemet, mondván, hogy innentől kezdve azt teszek az életemmel, amit akarok, de elkezdődött az én életem. Szerettem volna főiskolára menni, de azt már nem támogatták anyagilag (nem is tudták volna miből), ezért munkát kerestem és így vágtam neki a fősulinak. Majd minimálisan, de lakbért is fizetnem kellett. Akkor nagyon mérges és dühös voltam emiatt, de most már tudom, hogy hatalmas tanítás volt benne számomra. De ez az egész gyerekkoromra igaz volt. Bármi is történt velem, akkor a szüleim nem segítettek egyből, hanem kikérdeztek, hogy akkor most mit is kéne NEKEM csinálni és hogyan. Ennyit a gyerek és fiatal koromról.

Fősuli után már választhattam másik munkahelyet, amit nagyon szerettem. Pár év alatt elértem, amit mások talán egész életük alatt. Hihetetlenül keményen dolgoztam és haladtam előre, hogy vezetői pozícióba kerüljek és meg is tartsam. Majd jött a nagy szerelem és kinyíltam, mint nő. Hihetetlen érzés volt megélni, hogy milyen, amikor egy férfi, szeret, tisztel, becsül, támogat, oltalmaz, nőként bánik velem. Életem legszebb évei voltak. Majd jött a házasság és a gyerekvállalás. Annyi boldogság költözött az életünkbe, mikor megtudtuk, hogy pocaklakónk van. Ráadásul kettő!!! Álmaink teljesültek. Mindig arról beszéltünk, hogy jó lenne, ha ikrek lennének, és megkaptuk. Majd azok a csodálatos hónapok, amik a várakozással teltek. Mennyi, de mennyi boldogságot és gyönyört adtak nekem, nekünk. Mikor eljött a születésük ideje, akkor irány a kórház, mert már előre tudtuk, hogy császárral fognak születni. A férjem bevitt minket, elrendezett az orvossal pár dolgot, majd elköszönt, hogy másnapra a szülésre (műtétre) mind a ketten kipihenjük magunkat. Másnap jött az idő, de a férjem nem jött meg. Aggódtam, mert nem értem el telefonon, az üzenetekre nem válaszolt. Az orvosom jelezte, hogy idő van ezért aggódással, félelemmel és gyötrő fájdalommal kezdődött meg a szülés. Végig azt vártam, hogy a férjem megérkezzen, hogy szóljanak, hogy itt van és, hogy minden rendben vele. A szüleim már ott voltak, de azt üzenték, hogy ők se érik el telefonon. Majd megszületett a két kis csodám, teljesen egészségesen. Nem tudtam örülni neki, mert aggódtam a férjem miatt! Majd aznap este apu elment a lakásunkra, de üres volt. Igen, üres volt. A férjem mindent elvitt onnan, ami az övé és ELMENT. Ezt nem tudom jobban érzékeltetni. Minden megtakarításnak kicsivel több mint a felét elvette és elment. Egyedül tértem haza az üres lakásba és nem értettem semmit sem. Pár nappal hazaérkezésünk után, kaptam egy ügyvédi levelet, hogy a férjem válni fog tőlem. Majd idővel és a bíróságon tudtam, meg, hogy külföldre ment és nem is volt hajlandó hazajönni. Mindent az ügyvéd intézett helyette. Egyszer jelent csak meg, mikor kimondták a válást, de se rám, se a gyerekekre, se a saját szüleire nem nézett. Csak állt a mereven, érzéketlenül válaszolt a bírónő kérdéseire, de csak nagyon szűkszavúan és inkább az ügyvédje beszélt majdhogynem érthetetlen dolgokról. Az egészet nagyon gyorsan, kérdések nélkül akarta letudni.

Hónapok teltek el, amíg én az anyaságot csak tartalék energiával csináltam. Nem tudtam megölelni őket sírás vagy fájdalom nélkül. Annyi kérdés, harag, düh, fájdalom, sértés volt már bennem addigra és semmire sem kaptam választ. Mintha megszűntünk volna létezni a volt férjem szemében. Mi lesz most? Hogyan tovább? Mit vétettem? Ki a hibás? Ez most tényleg velem történik meg? Ezek miatt már kezdtem tőlük eltávolodni és inkább anyukámra bíztam a lányokat. Majd Brigi barátnőm adott egy elérhetőséget és szabályosan követelte, hogy hívjam fel, mert Attilának nagy tapasztalata van szakítás, válás, megcsalás területen. És mert a gyermekeim léte a tét. Na ez akkor betalált. Hát így ismertem meg Attilát. Annyi zsebkendőt használtam el nála, hogy már azért is szégyelltem magam. De ő csak barátságosan mosolygott és mondta, hogy csak nyugodtan használjam el, mert van még tartalékban. Hihetetlenül érdekesek voltak azok a találkozások és terápiák vele közösen. Elképzelni se tudtam, hogy ez így tud segíteni és hogy ennyire újra a helyemre tudok kerülni.

De már szeretem, ölelem, velük vagyok, az életük részét képezem a lányaimnak. Jelen vagyok a saját és az ő életükben. Erős és magabiztos vagyok, mert az életemet élem.