Irányítás!

 

Kedves Attila!

 

Tudom sok idő eltelt azóta, hogy utoljára jártunk nálad, de nagyon sok minden történt azóta velünk és a hetek, hónapok csak úgy repültek. Rengeteg változás volt most körülöttünk és bennünk is. Van, amit mosolyogva vettünk tudomásul és van, amit kíváncsian vagy éppen hitetlenkedve. Most már nagyon jól tudok fókuszban maradni és összeszedetten jelen lenni a folyamatokban. Még mindig én irányítok és mindenki a saját helyén van és ez így is fog maradni, mert érzem, érezzük, hogy a helyünkre kerültünk. De honnan is kezdjem a mi történetünket? 

                                                                     

 

Apa+Anya+gyerek+gyerek+vállalkozás+másik vállalkozás = minden OK!

De + még egy gyerek =

KÁOSZ+BÁNTÁS+BÁNTALMAZÁS+VESZEKEDÉS+VEREKEDÉS+MINDENMÁS!

Igen, talán így tudnám a lehető legjobban és tömörebben megfogalmazni az utolsó 5 évünket. Mindenért megküzdöttünk és amit elterveztünk azt meg is alkottuk. Ilyenek voltunk a férjemmel. Az első két gyereknél is. Tudatosan mi szerettük volna, hogy érkezzenek hozzánk, hogy igazi nagy család legyünk. Mindig is három gyerek szerettem volna és a férjem (most már csak volt férjem) is. Nem volt kérdés, hogy ha lehetőség adott, akkor három gyerekig meg sem állunk. De, ami történt Zalán születésekor, ő a legkisebb, azt sohasem tudtam volna elképzelni. A férjem teljesen kifordult magából. Nem akart hazajönni. Nem akart velünk lenni. Nem akart egyik gyerekével sem lenni. Nem számítottunk neki egy kicsit sem. És amikor ennek hangot adtam, akkor jöttek a feszültségek, lecseszések. Majd az erősebb megnyilvánulások a veszekedések, tárgyak összetörése, lelki bántások a gyerekek felé is. ÉS mikor a gyerekek felé fordult, akkor teljes erőmből ellenálltam, ami miatt nekem esett és ahol ért ott ütött. Sajnos ezt ők is látták és átélték. Itt jött a következő felvonás, mert a válás alatt állandóan fenyegetett és lelkileg zsarolt. Olyan erősen és a nap minden percében, hogy én teljesen bezárkóztam, hogy valahogyan túléljem ezt az egészet. Egyszer a legnagyobb gyerekem, Zoé vette fel a telefont, mert amikor megláttam, hogy a férjem hív, akkor teljesen lefagytam, és Zoé azt mondta, hogy meg ne próbáld még egyszer felhívni az anyukámat, mert akkor én gondoskodok róla, hogy többet ne tudjál telefonálni. Na ez igazán sokkolt, hogy egy majdnem 6 éves gyerek ennyire képes a védelmébe venni. Utólag beismerem, hogy jól esett, hogy valaki megvédett és kiállt mellettem. A válás extra kemény volt, de túl voltunk rajta. Viszont ami miatt végleg úgy döntöttem, hogy felkeresünk, a rengeteg ajánlás után, az az, hogy Zoé egyre jobban és erősebben irányította a dolgokat. Vagy legalább is próbálta. Otthon ő mondta meg, hogy mit csináljunk, mikor mit együnk stb. Már olyan volt, mint egy mini coach! Sok mindenben átvette az irányítást és mondhatni, hogy keményen is tartotta magát ezekben a folyamatokban.

Nagyon örülök, hogy végül felkerestünk és sikerült mindenkit a „saját helyére” tenned. Köszönöm, hogy annyira türelmes voltál velem, mert emlékszem, hogy nagyon erős bástyát építettem magam köré. Köszönöm, hogy megerősítettél és átsegítettél ezen a helyzeten és az én kezembe adtad vissza az irányítást.

Tudom, hogy ebben a pár sorban nehéz lenne megírni mindazt, hogy mi minden történt velünk, hogy ez ki tudjon alakulni, de remélem, hogy azért sikerült jól összefoglalni az egészet.

Hálás szívvel gondolok, gondolunk rád. És kívánom, hogy még nagyon sokáig tudjál mindenkinek segíteni.

Köszönünk mindent,

Flóra, Zoé, Zoltán és Zalán