Egy társfüggő naplója!

Vagy talán "az anyai szeretett megnyilvánulásainak következményei"! Esetleg "ki mint vett úgy arat"! De talán még a "mégis mire számíthattam volna"! 

Ezek mind mind találó címek lehetnének, mert mindegyikben ott van pontosan az életem eddigi része. 

                                                                

                                                    

Mindig is a biztonságot kerestem. Ez állandóan jelen volt az életemben. Sohasem találtam meg igazán vagy ha mégis, akkor is csak egy igazán rövid ideig. Mindig és mindenhol el akartam érni azt, hogy biztonságban legyek. Emlékeim vannak az óvodából, iskolából, hogy nekem mindig kellett lennie egy legjobb barátomnak. Mindig vele akartam lenni és mindent vele csinálni. Ha nem jött, akkor sírtam és nem találtam a helyemet vagy azonnal kerestem valakit, aki az új legjobb barátom lett. Azt csináltam, amit ő akart, csak, hogy velem legyen, hogy én vele lehessek és hogy biztonságban érezzem magam. A középiskolában ez már odáig ment nálam, hogy ha a legjobb barátnőm nem jött mert beteg lett, akkor nekem is valamilyen testi tünet jelentkezett, hogy nem kelljen iskolába mennem. Mert éreztem magamban, hogy akkor nekem, nincs helyem az iskolában. Minden nyári szünet maga volt a szenvedéses pokol. Nem mentem sehova csak a kötelező családi elutazásokra. Még a saját szüleimmel sem tudtam igazán elengedni magam, mert állandóan azt éreztem, hogy nem ide tartozom, nem kellek nekik igazán. Az anyukám nem nagyon volt az az ölelkezős fajta, de szeretett és nevelt. Apukám tipikus apa. Jött, ment, dolgozott, naponta kétszer megkérdezte, hogy minden rendben van-e és ennyi. Viszont, ha valami baj volt, akkor nem tágított mellőlem. Mindent megoldott, mindent megtett, hogy jobban legyek. És mikor jobban lettem, akkor megint „eltűnt” mellőlem. A főiskolán már előre gondolkodtam. Több barátot szereztem és közöttük ingáztam. Nem kötöttem ki senki mellett igazán, de így legalább mindig volt kihez mennem, aki mellett biztonságban voltam. Természetesen ez nem volt olyan jó, mint ha egyvalaki lenne mellettem állandóan, de igyekeztem titkolni, hogy nekem csak egy valaki kell, aki mellől nem tágítok. Majd munka és ott elszabadult minden félelmem. Ha belegondolok, hogy mennyire rabja lettem egy-egy munkatársamnak. Hívogattam őket hétvégén. Bejelentkezés nélkül mentem hozzájuk. Rájuk beszéltem magam. Meghívattam magam a családi összejöveteleikre. És ha valakitől nemet kaptam, elutasított, akkor összetörtem. Szidtam magam otthon, hogy:

-        nem kellesz senkinek

-        csak ezt érdemled

-        megint más valaki kell neked

-        mástól kapod meg amit akarsz

-        nem kaphatsz meg mindent

-        neked is tenni kell azért, hogy életben maradj

-        elegem van belőled

-        miért nem hagysz békén

-        addig örülj amíg vagyok neked

Ezek a mondtatok és még számtalan hasonlót üvöltöttem magamnak egész hétvégén, vagy csak sima este, ha nem tudtam valakivel lenni. Persze másnapra a munkába már vidáman mentem (legalább is úgy csináltam). Majd az egyik kolléganőm, akiről képtelen voltam leválni, egyszer azt mondta nekem, hogy már túl sok vagyok neki (kicsit erősebben fogalmazott). Itt összetörtem. Napokig nem mentem dolgozni és olyan kiszolgáltatva éreztem magam, mint még soha. Leírni sem tudnám, hogy miket éreztem, de minden ott volt bennem és csak gyötört. Megértettem, hogy segítséget kell kérnem, mert valami nem jó. Igen, erre fiatal felnőttként érkeztem meg. Eddig kellett járni ezt az utat, hogy jókor találjon be a felismerés. A netet bújva találtam rá Attilára és a hipnózis terápiára. Alig mertem elmenni, mert nem jött velem senki sem. Az első alkalomnál eldöntöttem, hogy nem megyek többet, de Attila valami olyat „mutatott”, ami megfogott. A második alkalommal meg megértettem mindent, mert visszamentünk a legelső emlékeimhez! Megtudtam, hogy miért függők mindig mástól. Miért „vertem” magam azokkal a mondatokkal. Anyukám miatt! Minden egyes alkalommal, mikor jött csecsemőként megetetni, akkor ezeket a mondatokat mondta nekem. És végig mondta és mondta és mondta. Így táplált a testéből, miközben minden szavával ellökött magától. Ezek ott voltak bennem. És persze keményen dolgoztak bennem. Ezért akartam mindig valakihez kapcsolódni. Ezért akartam mástól biztonságot kapni. Ezek nem voltak bennem. Nem kaptam meg. Sőt, még bántást is kaptam helyettük.

De mára már jól vagyok. Nem függők senkitől. Erős és stabil vagyok idebent, magamban. Ezt már nem tudja senki sem elvenni tőlem. És érzem, hogy egyre jobban én élem az életemet és nem másoktól függők.