Tenyészkanca 😥

 

Tenyészkanca!

                                                                

😥

Nekem semmit sem adott az élet ingyen. Mindenért meg kellett nagyon kéményen dolgoznom. Nem voltunk nagyon szegények, de hónap végén már nagyon össze kellett szedni az elgurult forintokat. És az végig meg is maradt, pedig már egy idő után jobb lett az életünk. Már a hónap végén is volt mit otthon enni és nem csak az jutott, amit az iskolában kaptam. Már hétvégén is volt meleg étel. De középiskolába is csak azért mehettem, hogy szakmám legyen és dolgozni tudjak. Természetesen közben is dolgoznom kellett. Majd ahogyan nőiesedtem úgy jöttek az udvarlók, de a szüleim mindet eltávolították mellőlem, mert ha randira megyek, akkor nem dolgozok. Annyi fájdalmat okoztak nekem ezzel, hogy semmit sem engedtek meg. Még azt se, ha valaki felfigyelt rám és szeretett volna jobban megismerni, akkor pár órára este elmenjek vele beszélgetni. Nem, nem és nem a válasz mindenre, mert akkor reggel nem leszek kipihenve és akkor ez meglátszik a munkámon és akkor ki fognak rúgni. Száz és száz ilyen okfejtést hallottam mindazzal kapcsolatban, amit én szerettem volna. De természetesen a szüleim is ilyenek voltak. Semmit sem engedtek meg maguknak. Egy percre sem ültek le, mert akkor ellustulnak és akkor kirúgják őket. A kirúgás szó már beleégett az agyamba. És ez egyre nagyobb dühöt keltett bennem mindennel kapcsolatban. Elkezdtem lázadni és ellenállni. Kimaradoztam otthonról. Eljártam a munkatársaimmal beszélgetni. Mekkora vétség! Tudtam, hogy apu ébren fog várni és ismét jól megver, de nem érdekelt. Azt is tudtam, hogy a verés után meg jönni fog anyu, aki a lelki beszédével próbál visszaterelni a helyes útra. De én bennem már csak az ellenszegülés volt. A munkámat maradéktalanul elvégeztem, Soha semmilyen hiba nem volt benne. De nem mondtam le a saját életemről azért, mert a szüleim lemondtak a sajátjukról. Én mindent megtettem, amit kértek, de utána élni akartam. Nem az én keresztem, hogy nekik nehezen ment, főleg azért, mert az alkoholista nagyapám velünk élt. Akiről azt mondták nekem még gyerekként, hogy beteg és ezért alszik el sokszor váratlan helyeken. De már általános iskola elején tudtam, hogy csak iszik és ő az, aki minden pénzt elvitt otthonról, mert a szüleim nem mertek neki nemet mondani. És amikor megtudtam, hogy az én fizetésemet, amit haza kellett adnom, abból adnak neki mindig „gyógyszerre”, akkor borult bennem minden. Onnantól kezdtem ellenszegülni és tervezni a saját életemet. Mindig kitaláltam valamit, amivel egy kis pénzt tudok eltenni a saját fizetésemből. Cipő kicsi, ruha szakadt, kötelező szülinapozás a munkahelyen, a főnök névnapja, vagy nem figyeltem eléggé mikor visszaadtak a boltban. Volt, ami bevált és volt amiért kaptam, de rendesen. És az még jobban megkeményített, mert azért kaptam verést, mert ha kevesebb pénzt viszek haza, akkor a szüleimnek a saját pénzükből kell "gyógyszert" venni a piócának. Én már csak így neveztem magamban. Egyszer nagyon megvertek a szüleim, mert már nem bírtam. Amikor kaptam aputól, mert „elvesztettem” egy kis pénzt, akkor dühömben megmondtam neki. Ordítva kértem számon, hogy azért kapok most megint verést, mert az alkoholista nagyszülőnek ők nem mernek nemet mondani. És ezért inkább a saját lányukat verik meg. Életem legnagyobb verését akkor kaptam. Még anyám is elkezdett pofozni és tépni a hajamat, pedig addig ő sohasem emelt rám kezet. És ott, akkor miközben vertek elkezdtem nevetni. Igazán mélyről jövő és felszabadító nevetés jött ki belőlem. A mai napig emlékszem, hogy mennyire jól esett, miközben vertek a saját szüleim. Mert tudtam, hogy el tudok haladni az ő gyengeségük mellett. Már semmi sem érdekelt és egy forintot nem adtam haza. Minden hónap elején pár napig pofoztak, hogy adjam nekik a fizetésemet, de aztán ráuntak. De sok hónapon keresztül ment ez. Majd egyik nap nem mentem haza és azóta se. Albérlet és saját élet. Persze megtudták, hogy hol lakom és dörömböltek az ajtón, hogy azonnal nyissam ki mert tartozom nekik. Én rendőrt hívtam rájuk és akkor elmentek. De ez sokáig rendszeres volt. És elkezdtem élni szép lassan. Elmentem képzésekre, oktatásokra, mert volt egy vágyam, amit meg akartam valósítani. És ment és haladt és működött. Pár év alatt nagyon jól eltudtam indítani a vállalkozásomat és be is indult. Annyi pénzt kerestem egy hónap alatt vele, ami a szüleim több hónapos fizetése volt. Nem voltam milliomos, de milliomosoknak dolgoztam és adtam ki minőségi munkát a kezeim közül. Erre megtanítottak a szüleim, hogy nem lehet a munkában hibázni. Majd jött a nagy szerelem és én elmerültem benne. Micsoda érzések voltak azok. Valaki, aki a tenyerén hordozott, felnézett rám, bátorított, megsimogatta a hajamat. Esténként csak ültünk a kanapén és szó nélkül éreztem, hogy van velem valaki. De ez is csak színjáték volt. Jött az igazi énje, mert én egyre feljebb lépkedtem, ő meg nem. És ez keményen fájt neki. Aztán már ő volt, aki akadályozott, hátráltatott a munkában. Ha ő vette fel a telefonomat akkor nem adta át az üzeneteket vagy kitörölt belőle a megrendeléseket, stb. Majd mikor erre rájöttem és szembesítettem, akkor nekem esett. Minden területen bántott és fájdalmat okozott. Ütött és ordibált velem, hogy hogy merészelem, hogy őt ennyire szerencsétlennek állítom be. Miattam egy senkinek érzi magát és erről csakis én tehetek. Na eddig tartott a nagy boldogság. Alig fél évig. Még aznap elköltöztem és próbáltam újra összerakni magamat, már kitudja, hogy hányadjára. De valamiért mindig egy újabb verziómat sikerült csak összerakni. Mindig egyre messzebb kerültem saját magamtól. Majd eltelt pár nyugis év és végig csak magamra és a munkámra koncentráltam. Mikor már teljesen rendben voltam, akkor újra engedtem a csábításnak egy férfi személyében. Nagyon óvatos voltam és csak lassan engedtem magamhoz közel. És magamat is erősen visszatartottam, hogy nehogy újra sérülést szerezzek. Majd egy évig ment az a játék és ő szép lassan közel került hozzám. Munka, anyagiak, rendezett családi háttér. Túl sok volt a pozitívum. Szinte csak az volt. De aztán mikor komolyabbra fordult a helyzet, akkor jött elő a fekete leves. De addigra már fülig szerelmes voltam. Azt akarta, hogy hagyjam fel a munkámat, a szabadságomat és maradjak otthon gyereket nevelni. Náluk a nők ezt teszik, jelentette ki egyszer. Majd hozzá tette, hogy neki fiú gyerekek kellenek, mást nem hajlandó felnevelni. Mikor rákérdeztem, hogy mégis mire gondol velem kapcsolatban, akkor azt válaszolta, hogy jó tenyészkanca típus vagyok, akinek a jövő nemzedékét kell megszülnie és ne akarjon többet. Itt annyira összetörtem, hogy már képtelen voltam újra összerakni magamt. Se a munka, se a barátnők, se senki és semmi sem érdekelt. Addigra a vállalkozásom már önállóan ment és én nem is figyeltem rám. Pár hét ágyban töltött idő után a jógatanárom hívott fel, hogy mi van velem, mert eltűntem és azt hallotta, hogy vége az életemnek. Addig erősködött, míg találkoztunk. Az a döbbenet az arcán amikor meglátott, azt sohasem fogom elfelejteni. Hosszú órákig beszélgettünk a munkámról, családról, fájdalmakról, csalódásokról. Majd azt mondta, hogy tudja, hogy ki az, aki tud nekem segíteni. És már hívott is egy számot! Kihangosította és egy kedves, emberi hang szólalt meg, ami tele volt érzésekkel és élettel. Anélkül, hogy engem megkérdezett volna, beprotezsált Kósa Attila hipnózis terapeutához. Hiába integettem neki, hogy nem, észre se vette. Attila, persze rájött, hogy én is ott vagyok és köszöntött, mi a lelkemig hatolt. Nem tudom, hogy miért érintett meg annyira, de ott és akkor a lelkemben hallottam, ahogyan köszön. Megbeszéltünk egy időpontot és Anna személyesen vitt el az első alkalomra, amit több is követett. És ennek köszönhetően, már nem vagyok darabokban és teljesen össze tudtam rakni saját magamat. Nem bánt a múlt, a gyerekkor, a család, a bántások és nem lettem TENYÉSZKANCA! Az életem stabil lábakon áll, mert én ezt építettem fel Attila segítségével.