Nárcizmus: a páncél, ami egyszer megmentett, de bezárt (megkeresés+terápia)

Kedves Attila!

Egy barátnőmtől kaptam meg az elérhetőségeidet és a következők után szeretnék érdeklődni. Utána érdeklődtem/néztem a nárcisztikus személyiségnek és amit találtam az leültetett (és lentebb csatolok egy rövidebb összefoglalót). Ilyenkor nem tudom, hogy az a kifejezés, hogy a Google és a ChatGpt legyen a jóbarátod, az pozitívat jelent-e. Szinte az összes felsorolást megtaláltam magamban és a múltamban! Ez szinte egy erős ütésnek volt érezhető! Ha én az alábbiakat tapasztalom és ismertem fel magamban, akkor ezen tudsz segíteni? A hipnózis terápia erre is tud segítséget adni?

 

Női nárcisztikus viselkedés kialakulása

 

Hogyan alakul ki?

1. Gyermekkori sérülések és hiányok
   – Gyakran áll a háttérben érzelmi elhanyagolás vagy az, hogy a gyerek szeretetet csak teljesítményért kapott.
   – Ha a szülők saját igényeiket helyezik előtérbe, a gyerek megtanulja: „Nem vagyok elég, csak akkor értékes, ha megfelelek.”
   – Más esetben túlzott „rajongás” és idealizálás is okozhat torzulást: a gyerek nem tanulja meg, hogy a valódi szeretet feltétel nélküli, hanem úgy érzi, hogy ő mindig különleges és hibátlan kell legyen.
2. Túlzott kritika vagy bántalmazás
   – A folyamatos leértékelés vagy verbális/érzelmi bántalmazás egy belső szégyenmagot hoz létre.
   – Ezt a szégyent a felnőttkorban a nárcisztikus védelem fedi el: „ha erősnek, különlegesnek mutatom magam, nem látszik, mennyire törékeny vagyok belül”.
3. Társadalmi és kulturális hatások
   – A nőknél gyakran a külső megjelenés, a szépség, a gondoskodó szerep teljesítése kerül középpontba.
   – Ez oda vezethet, hogy a nő saját értékét más szemén keresztül, a visszajelzésekben méri.
   – Ha ezek elmaradnak, az önértékelés gyorsan sérül, és kompenzációként jelenhet meg a nárcisztikus működés.

 

Miért alakul ki?

A nárcisztikus struktúra valójában egy védelmi mechanizmus:

• Elfedi a mélyen hordozott értéktelenség-érzést.
• Megakadályozza, hogy a gyerekkorban átélt szégyen, elutasítottság, elhagyatottság újra átélhető legyen.
• Létrehoz egy „páncélt”: erős, különleges, elérhetetlen személyiségképet, ami mögött azonban ott van a sérült, sokszor magányos belső gyerek.

 

Nőknél gyakori megjelenési formák

• Túlzott külső kontroll: mindig „tökéletes” test, haj, smink, hogy a sebezhetőség ne látszódjon.
• Áldozati nárcizmus: a saját szenvedés felmagasztalása („én viselek mindent, senki más nem ért meg úgy, mint én”).
• Kapcsolati manipuláció: érzelmi zsarolás, bűntudatkeltés, hogy a másikat magához kösse.
• Rejtett nárcizmus: kívülről alkalmazkodó, segítőkész, de belül folyamatosan mások elismerésére éhes.

 

Összefoglalva:
A nárcisztikus működés nőknél is egy gyermekkori fájdalomból kinőtt páncél. Nem önmagában rosszindulat, hanem egy sérült önértékelés védelme. A gyógyulás akkor indul el, ha a mögötte lévő szégyenhez, elhagyatottsághoz és szeretethiányhoz van bátorság közel kerülni – biztonságos terápiás térben.

 

Köszönöm, hogy időt fordítottál az elolvasásra. Szinte mindegyik mondatban megtalálom magamat. Néha teljesen kétségbe vagyok esve és van, amikor 100%-an hihetetlen erőt és magabiztosságot érzek. Ezek az érzések is egyre gyakrabban váltakoznak és nyilvánulnak meg a mindennapjaimban. Egyre több erőfeszítésbe kerül, hogy erős maradjak és egyre könnyebben és tovább vagyok képes visszahúzódni mindentől és mindenkitől.

Előre is köszönöm megtisztelő válaszodat!

Szép napot,

Krisztina

 

 

Hipnózis terápiás tapasztalatok és beszámoló!

 

„A páncél mögött – egy nő vallomása a nárcizmusáról”

 

Mindig azt hittem, erős vagyok. Azt hittem, hogy az a nő vagyok, aki mindent kibír, aki mindig talpon marad, akihez mások fordulnak tanácsért, vigaszért, és aki képes mindent kézben tartani. Sokáig el is hittem ezt magamról. Vagy inkább: muszáj volt elhinnem.

                                                             

 

Gyerekkoromban nem nagyon volt más választásom. Anyámnak mindig fontosabb volt, hogy a külvilág mit lát rólunk. Hogy a szomszédok mit gondolnak, hogy az iskolában milyen jegyet kapok, hogy mennyire „példás” kislány vagyok. A belső világom, az érzéseim? Arra senki nem kérdezett rá. Apám szigorú volt, gyakran kritikus, és bár nem ütött meg soha, a szavai sokkal mélyebb sebeket ejtettek. Ha rosszul teljesítettem, hideg lett és távolságtartó. Ha jó jegyet vittem haza, akkor hirtelen kaptam egy kis mosolyt vagy dicséretet. Így tanultam meg, hogy a szeretet feltételes. Akkor kapom meg, ha megfelelek.

Aztán tinédzserként jött a másik véglet. A szépségemre hirtelen felfigyeltek a fiúk. Én pedig szinte szomjaztam ezt a figyelmet. Ha valaki rám mosolygott, ha bókolt, az pillanatokra betöltötte bennem azt a hatalmas, kongó ürességet. De soha nem tartott sokáig. Olyan volt, mint egy drog: egy pillanatnyi eufória, majd újra jött a szorongás, hogy vajon elég jó vagyok-e, vajon szerethető vagyok-e, vajon mások mit gondolnak rólam.

Felnőttként már észrevettem, hogy valami nincs rendben. A kapcsolataim mindig ugyanarra a mintára futottak rá. Az elején csodáltattam magam – erősnek, különlegesnek mutattam magam. De belül rettegtem, hogy ha a másik meglátja, milyen törékeny vagyok valójában, el fog hagyni. Ezért minden eszközzel kapaszkodtam: bűntudatkeltés, túlzott gondoskodás, érzelmi játszmák. Mindig próbáltam irányítani, nehogy a másik irányítson engem. Azt hittem, ez erő. Pedig valójában gyengeség volt.

A legnehezebb felismerni azt volt, hogy a sok „páncél” mögött igazából egy apró, megrettent kislány van. Egy kislány, aki nem kapott feltétel nélküli szeretetet. Aki csak akkor érezte magát fontosnak, ha tökéletes volt. És aki mindennél jobban félt attól, hogy újra elutasítják.

A terápiában értettem meg, hogy a nárcisztikus működésem nem „rosszaság”, hanem egy túlélési stratégia. Egy páncél, amit felvettem, hogy megvédjen a szégyentől és az elhagyatottságtól. De ez a páncél közben bezárt. Megakadályozott abban, hogy valódi intimitást éljek meg, hogy igazán kapcsolódni tudjak.

Az első alkalommal, amikor szabályosan megengedtem, hogy Attila rám nézzen és meglásson azt mondta: „Nem kell tökéletesnek lenned ahhoz, hogy szerethető legyél” sírni kezdtem. Olyan mélyen megérintett, mert ezt a mondatot soha, senkitől nem hallottam még. És mintha valami repedés futott volna végig a páncélomon.

Azóta lassan, lépésről lépésre tanulom meg, hogy a sebezhetőség nem gyengeség. Hogy nem kell mindig erősnek látszanom. Hogy ha kimondom, félek, vagy ha bevallom, hogy szükségem van valakire, attól nem leszek kevesebb. Sőt, talán pont ettől leszek több.

Néha még visszacsúszom a régi mintákba. Néha még érzem a késztetést, hogy játszmázzak, hogy irányítsak, hogy elrejtsen a világ elől a páncélom. De egyre gyakrabban van, hogy merem megmutatni a valódi arcomat. Azt, aki nem tökéletes, aki néha fél, aki néha gyenge és aki így, ebben az állapotban is szerethető.

És így haladok tovább Attila segítségével, mert bár még messze van ennek a folyamatnak a vége, de már látni a végét. És én oda akarok/fogok eljutni!

Ma már tudom, hogy a nárcizmusom nem az ellenségem. Hanem egy történet, amit meg kellett értenem. Egy történet a gyerekkoromból, a hiányokból, a fájdalmakból. És most rajtam áll, hogy ebből a történetből kiemeljem azt, ami gyógyít: a felismerést, hogy szerethető vagyok, anélkül is, hogy bizonyítanom kellene.