Én voltam az anyukám anyukája!

„Túl korán nőtem fel”

 

Nem tudom, pontosan mikor veszett el a gyerekkorom. Csak azt tudom, hogy nem emlékszem rá. Arra sem, hogy milyen érzés volt gondtalanul játszani, önfeledten nevetni, vagy esténként mesére elaludni. Mert én voltam a mese. Az anyukám története. A bizalmasa. A kapaszkodója. A vigasza. 

                                                           


 

Apukám elment, amikor még alig voltam iskolás. Anyukám összetört. Én meg mellette ültem, és igyekeztem összerakni őt, darabról darabra. Kislányként hallgattam végig a felnőttek világát: fájdalmakat, csalódásokat, számlákat, félelmeket. Nem volt választásom. Ott ültem mellette a kanapén, és próbáltam megérteni, hogyan lehetne neki jobb. Azt kérte, mondjak valami okosat, valami bátorítót, valami erőset. És én mondtam, mert attól érezte magát jobban és nekem ő volt a mindenem.

Csak sokkal később értettem meg, hogy nem lett volna szabad ennyire mindenének lennem. 

Az anyukám nem bántott. Szeretett. Nagyon is szeretet. Csak épp nem tudott, hogyan kell anyának lenni. Inkább olyan volt, mintha én lennék az ő anyja. Ott kellett lennem, amikor sírt. Ott kellett lennem, amikor dühös volt. És amikor örült, akkor is velem akarta megosztani elsőként. Azt mondta, én vagyok a legerősebb, a legbölcsebb. Büszke volt rám. Csak közben… én nem lehettem gyenge. Nem lehettem gyerek. Nem lehettem én.

Ez a minta beégett. Azt hittem, az élet erről szól: valakinek mindig erősebbnek kell lennie. És az a valaki én vagyok. 

Felnőttem. 28 éves lettem. És azt éreztem, valahogy minden kapcsolatomban ugyanaz történik. Túlságosan közel megyek. Túlságosan akarom a másikat. Mintha kötelességem lenne meggyógyítani, megtartani, jobbá tenni. És közben újra és újra elfelejtem: én hol vagyok?

A kapcsolataim széthullottak. A határaim elmosódtak. Nem tudtam, mikor vagyok elég. Nem tudtam, mit szeretek, mit akarok, mit érzek. Csak azt tudtam, hogy mások mit várnak tőlem. 

Aztán elmentem Attilához.

Az első ülésen még próbáltam erősnek tűnni. Beszéltem. Okosan. Éretten. Tudatosan. De pár perc után valami megtört bennem. Jöttek a könnyeim. A régi képek. Az esték, amikor anyukám zokogott, és én fogtam a kezét. Az érzés, hogy egyedül vagyok, még akkor is, ha valaki mellettem van. A görcs a mellkasomban, ami minden "nem"-et elnyelt.

A hipnózisban végre találkoztam azzal a kislánnyal, aki én voltam. Aki annyira szeretett volna egyszer csak gyerek lenni. Aki csak annyit akart, hogy ne rajta múljon mások boldogsága. És amikor végre átöleltem őt odabent, a legmélyebb rétegeimben, akkor valami megmozdult. 

Nem egyik napról a másikra gyógyultam meg. De minden ülés után egy kicsit több lettem önmagamból. Egyre többször mondtam ki azt, amit én érzek. Egyre bátrabban kezdtem el vágyni arra, amit én szeretnék. És már nem azért, mert valakinek ez kell. Hanem mert nekem is jár.

Ma már nem akarok mindenkit megmenteni. És nem érzem magam rossznak, ha nemet mondok. Tanulom, hogyan legyek jelen úgy, hogy közben magamhoz is hű maradok. És tudod mit? Már nem csak másokat szeretek… elkezdtem szeretni magamat is.


Megjegyzések

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Élet? Kurva?

Kép
  Szia Attila! Remélem emlékszel még rám, mert én még igen és nem is foglak soha elfelejteni. Neked köszönhetem, hogy nem lettem öngyilkos és hogy apukám még sokáig velünk tudott maradni. Két dolog miatt is döntöttem úgy, hogy megírom én is a közös történetünket. Az egyik, mert olvastam az oldaladon annak a vendégednek a történetét, akit a szülei rendszeresen bántalmaztak. Elgondolkodtam, hogy vajon mi lett volna az én reakcióm abban a szituációban, ha engem „neveltek” volna így a szüleim? Vajon akkor én hogyan döntöttem volna? Vajon találkoztunk volna? Lehet, hogy fel se kereslek, mert teljesen más kapcsolatom lett volna a szüleimmel. A másik dolog az az, hogy a két ünnep között egy bárban voltam a barátnőimmel és a másik asztalnál arról beszélgetett pár hölgy, hogy az egyikük férje kurvához járt és lebukott vele. Majd hosszan és megalázóan ócsárolták azt az hölgyet, akivel a férj lefeküdt. Persze arról nem szólt a másik asztal beszélgetése, hogy a férj miért döntött úgy, hogy...
További információk

És akkor hogyan tovább?

Kép
  Sziasztok!                                                               Andrea vagyok és majdhogynem az életem első része átlagosnak mondható. Mindenem, amim van, amit elértem, azt saját erőmből sikerült. A szüleim támogattak, neveltek, szerettek és a taníttattak. Miután az érettségit megszereztem elengedték a kezemet, mondván, hogy innentől kezdve azt teszek az életemmel, amit akarok, de elkezdődött az én életem. Szerettem volna főiskolára menni, de azt már nem támogatták anyagilag (nem is tudták volna miből), ezért munkát kerestem és így vágtam neki a fősulinak. Majd minimálisan, de lakbért is fizetnem kellett. Akkor nagyon mérges és dühös voltam emiatt, de most már tudom, hogy hatalmas tanítás volt benne számomra. De ez az egész gyerekkoromra igaz volt. Bármi is történt velem, akkor a szüleim nem segítettek egyből, han...
További információk

Köszöntöm a HipnóziSiófok blogon!

Kép
Üdvözlöm, Kósa Attila vagyok, hipnoterapeuta. Már gyermekkoromban a szüleim is felfigyeltek arra, hogy mindenki megnyugszik a társaságomban és megnyílik velem szemben. Évek óta foglalkozom hivatásszerűen a hipnózissal, folyamatosan képzem magam, hogy minél szélesebb körben tudjak segíteni.  Célom, hogy a hipnózisban rejlő lehetőségekkel  jobbá és könnyebbé tegyem Vendégeim életét.  Blogomon az általános információk mellett többnyire az ő visszajelzéseiket    olvashatják, ezzel is bemutatva milyen sokrétű a hipnoterápia. 2017. őszétől kellemes kertvárosi környezetben várom az érdeklődőket, Siófokon a Nefelejcs utcában, kizárólag bejelentkezés alapján. Nyilatkozat: Gyógyító és egészségügyi tevékenységet, pszichoterápiát nem végzek. Törvényesen ma Magyarországon csak orvos gyógyíthat. Tevékenységem semmilyen formában nem minősül egészségügyi tevékenységnek. Az általam megszerzett elméleti és gyakorlati tudás nem alkalmazható orvosi terápiás, gyógyító il...
További információk