Gyerekkori bántalmazások

 

Sziasztok!

                                                                 

Anikónak hívnak és úgy döntöttem, hogy az életem első részét megírom, hogy hátha mások is tudnak belőle erőt venni. Ők is képesek lesznek hinni abban, hogy van nekik is segítség, hiszen én is kaptam. Olyan segítséget, amire soha semmilyen formában nem is számítottam. De talán az angyalok vagy az Égiek, akik akkor ott szóltak nekem, hogy figyeljek. Úgy érkeztem meg erre a világra, hogy nem sírtam fel csak néztem a nagy szemeimmel. Ezt számtalan verés közben üvöltötték nekem a szüleim. De ne ugrojunk ekkorát. Amikor megszülettem, akkor csak pislogtam és nem sírtam. Csak „néztem” a nagyvilágra és csendben elkezdtem élni az életemet. Mikor pár nap múlva hazaértünk, akkor anyukám úgy megvert, hogy visszavittek a kórházba, mondván, hogy leestem a pelenkázó kiságyról. Mindenre volt kitalált történetük, hogy védjék önmagukat és minden orvosi jelentést, leletet eltettek, hogy bizonyítani tudják, hogy ők jó szülők voltak és mindent megtettek, hogy azonnal segítséget kapjak. A csecsemőkori bántásokat ezekből tudtam meg és abból, hogy mikor megtaláltam a papírokat, akkor szintén verést kaptam, de közben mondták is, hogy minden úgy történt, ahogyan le van írva. Ügyeletről ügyeletre vittek és állandó vendég voltam a sürgősségin. Mindenért vertek és büntettek. A fényképek alapján alultáplált, sovány voltam és mikor anyut megkérdeztem, hogy miért, akkor a válasz csak annyi volt, hogy nem ért rá etetni engem, mikor éhes voltam. Csak kaptam enni, mikor adott. Csecsemőkként is! Fiatal lányként is! Mikor 12 éves koromban menstruálni kezdtem, akkor apu ököllel arcon ütött (több fogam bánta és felrepedt ajak), hogy meg ne próbáljam az ő házát összevérezni. Anyu meg levetkőztetett és addig verte a nemiszervemet, amíg elájultam, miközben büdös kurvának nevezet ordibálva. Erre is a mai napig emlékszem, de már képtelen bántani ez az emlék. Hogy ne legyen feltűnő a folyamatos sérülések és zúzódások a testemen, ezért azt mondták mindenkinek, hogy koordinációs problémáim vannak, amik csak akkor jönnek elő, ha nem tudok uralkodni a bennem lakozó idegességen. Onnantól kezdve senki sem akart velem barátkozni és kerültek az iskolában. Ha már nem bírtam és visszaszóltam, akkor lerángatták rólam a ruhákat és rühes, hálátlan kutyának neveztek. Ilyenkor kint kellett aludnom egy apu által épített kutyaházban. Sokszor aludtam kint. Apu persze még jól meg is vert, hogy nehogy merjek szólni a szomszédoknak vagy hangosan sírni merjek. Mikor tizennyolc éves lettem és megkaptam a szakbizonyítványomat, akkor a személyi igazolványommal a zsebembe külföldre mentem még aznap. Volt némi pénzem, amit titokban kerestem és meg sem álltam Amszterdamig. Ott nem volt nehéz munkát találni, mert már akkor is munkahiány volt nagyon sok területen. Majd idővel a híres „piroslámpás negyedben” kezdtem el dolgozni. Nem kényszerített senki, de ott tudtam a legtöbbet keresni a legrövidebb idő alatt. A szüleimről nem tudok semmit sem. Nem kerestem azalatt a tizennégy év alatt őket, amíg kint voltam. És mivel engem sem keresett semmilyen hatóság, pedig a saját nevemet használtam, ezért arra jutottam, hogy ők sem keresnek engem. Idővel elindítottam egy vállalkozást odakint, ami mára egy nyereséges üzleti modell lett. A prostitúciót teljesen magam mögött hagytam, mikor már volt elég félretett pénzem és láttam, hogy mit tudnék kezdeni vele. Sohasem néztem vissza, mindig csak előre. Mindent elhessegettem a gondolataimból, ami csak a fájdalomról és a múltról szólt. A harmincas éveim elején jöttem vissza. Nem tudom, hogy miért, csak haza akartam jönni. Aztán megtudtam, hogy a szüleim már nem élnek. Akik akkor a mi házunkban éltek, elmondták, hogy a régi tulajoknak alkohol problémáik voltak és abba haltak meg sok évvel ezelőtt. Ők már egy cégtől vették meg a házat és anno a szomszédoktól ismerték meg a történetet. Mikor megkérdeztem, hogy tudnak-e valamit a gyerekről, akkor csak annyit mondtak, hogy a szomszédok szerint már nagyon régen, fiatal korában meghalt. Hát ennyi. A szüleim lezárták a szülői gondjukat egy halálhírrel. Pár hétig még maradtam a szülővárosomban, körbenéztem, nosztalgiáztam, de egyre többször rosszabbul éreztem magam. A fájdalmak, amikről azt hittem, hogy már elfelejtettem, azok elkezdtek fizikálisan fájni és jelen lenni az életemben a testemben. Hihetetlenül rosszul éreztem napokig magamat, ezért kerestem a neten pszichológust, de senki se tudott fogadni ilyen gyorsan. Majd az utazásom előtti napon a facebook feldobta Kósa Attila hipnózis terapeuta oldalát, ahol én mindent elolvastam. Másnap már hívtam is és tudtam, hogy Ő kell nekem. Mondtam neki, hogy indulnom kell vissza, de mindenféle képen jelentkezni fogok. Mikor hazaértem, mert már Amszterdam az otthonom, akkor kicsit jobban lettem. Pár hét után viszont minden előtőrt belőlem. Emlékek, bántalmazások, veszekedések, éheztetések, megaláztatások. Brutális két hét következett és megszenvedtem minden percét! Azonnal hívtam Attilát és foglaltam is az első időpontot. Nem fogom leírni azokat a folyamatok, amiket vele közösen tettem meg, annak érdekében, hogy elengedjem a múltamat, mert nem értek Attila munkájához. De azóta nem fáj mindaz, ami velem történt, amin átmentem. Az emlékek nem rémisztenek meg. A gyerekkorom nem bénít meg. Nincsenek rosszulléteim. Boldog párkapcsolatban élek. Van egy kutyusom, akit elkényeztettem. És nemsokára már hárman leszünk, mert nem félek attól, hogy anya legyek.